A félelemről írja Popper egy indiai bölcsesség kapcsán, ami így szól::

"Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem."

Gondolati háttér: ... A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Sokszor már addig sem jutunk el, hogy őszintén és bátran megismerjük belső valóságunkat, igényeinket. Máskor meg - noha jól tudjuk, hogy milyenek vagyunk és mire vágyunk - nem merünk ennek megfelelően élni. Az önmagának hazudó, környezetének folyton hamis szerepeket játszó ember megalázott lény. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot."

   *********

Sokan vagyunk, akik a megfelelés és az elfogadás, a szeretet kiprovokálása miatt, vagy éppen a szeretet elvesztése miatti félelmünk okán tudatosan, vagy tudattalanul szerepet játszunk. Ezzel nemcsak önmagunkat alázzuk meg, hanem a környezetünket pedig becsapjuk. Ez is egyfajta félelem - félelem a magánytól, a szeretetlenségtől. De mit ér a kikoldult, kikuncsorgott, kizsarolt szeretet, figyelem?....Semmit. Az első szétől szétpukkad, mint a léggömb és továbbáll, tovaszáll... el tőlünk, ... másra. Félni a betegségtől? Rettegni valami rossznak az eljövetelétől? Olyan, mintha a napos égboltra felhőket festenénk, a történésekből csak a rosszat szakítanánk le, és csak azokra lenne figyelmünk. Megélni az életet és nem túlélni, ez a lényeg. Önmagunk ellen vétkezünk, ha hagyjuk, hogy félelmeink eluralkodjanak rajtunk, hogy azok irányítsák az életünket és ne mi rendelkezzünk felettük.