…és itt vannak a Katalinok is. Voltak ők is talán Katák, sőt Katicák is, de már ez sem biztos. Maradjunk abban, hogy leginkább Katalinok. A katalinságukban nemcsak az évek bújnak el, hanem minden történet, amiktől megedződtek. Ők már nem hiszik, hogy velük bárkinek is vigyázni kellene, hogy a hatásuk robbanást okozhat bárki lelkében. Már régen felszívódott bennük minden illúzió önmaguk ellenállhatatlanságára vonatkozóan. Bár lehet sohasem volt ennek szikrája egyetlen sejtjükben sem. Nem mintha a szeretet hiányzott volna belőlük, vagy az erre való éhség, vagy éppen az, hogy nem hittek eléggé önmagukban. A nihilt talán az okozhatta, hogy nem képzelték magukat varázslónak, és a szeretet adagokkal is mértékkel sáfárkodtak. Féltették ugyanis a másikat a fulladástól, a szorítástól. Csak az éppen elegendőt adták, észrevették időben, amikor már szúr a szeretet. Annyi történt, hogy nemcsak az önmaguk érzéseivel, hatásukkal voltak elfoglalva, hanem a másikkal is. Nem akarták elhitetni sem önmagukkal, sem egyetlen férfivel sem, ha már nem akarták, hogy ők a MINDEN. Képzeljük azt, hogy egy presszóban két ital között így döbbentek rá múlandóságukra, elfelejthetőségükre. A harmadik italnál már biztosan tudták: lehet valakit úgyis ölelni, hogy az iszonyúan fájjon, s ők ezt sohasem tették. A negyedik ital után rájöttek: a legvégén ők bizonyos névsorból majd kimaradnak, de talán nem is baj, ez a világ rendje. Vannak felejthetők és felejthetetlenek. Pótolhatóak és pótolhatatlanok. Katák és Katalinok. Az ötödik ital után viszont már feleszmélve búcsúztak és a fizetésnél köszönet helyett eldadogták az ezerszer hallott falvédői közhelyet: ha szeretsz valakit, akkor el is tudod engedni, tekintettel vagy rá. Hát ja. Talán éppen azért, hogy megtaláld a sajátodat?

valami parampam,parampam lüktetett egész úton a fejében, meg ez…

az úton megállva,
hol nincs csak egy járda,
mi elvezet tőled,
hisz nincs már ott helyem
bóklászom halkan
hiszem, így jól van
és nem nézek vissza
hiába hív egy táncterem
ha szemben nincs szikra
válasz elharapva
nem éget nevem
kedves nem súgod
hogy gomboljam blúzom
nem, nem a Kata…
hát így lett Katalin a nevem…
ennyi voltam neked szívem

…és így történhetett, hogy a nevüket senki sem ismételgette bódultan egy pult felett könyökölve… nem okoztak éjszakánként álmatlan vergődést a hófehér férfi-lepedőkön...és nem őket pótolva pattantak helyükre újabb és újabb nők.
Ők nem a MINDEN akartak lenni, hanem valakinek az EGYETLEN.
Sokáig keresgéltek....egészen addig....

…és itt vannak a Katalinok is. Voltak ők is talán Katák, sőt Katicák is, de már ez sem biztos. Maradjunk abban, hogy leginkább Katalinok. A katalinságukban nemcsak az évek bújnak el, hanem minden történet, amiktől megedződtek. Ők már nem hiszik, hogy velük bárkinek is vigyázni kellene, hogy a hatásuk robbanást okozhat bárki lelkében. Már régen felszívódott bennük minden illúzió önmaguk ellenállhatatlanságára vonatkozóan. Bár lehet sohasem volt ennek szikrája egyetlen sejtjükben sem. Nem mintha a szeretet hiányzott volna belőlük, vagy az erre való éhség, vagy éppen az, hogy nem hittek eléggé önmagukban. A nihilt talán az okozhatta, hogy nem képzelték magukat varázslónak, és a szeretet adagokkal is mértékkel sáfárkodtak. Féltették ugyanis a másikat a fulladástól, a szorítástól. Csak az éppen elegendőt adták, észrevették időben, amikor már szúr a szeretet. Annyi történt, hogy nemcsak az önmaguk érzéseivel, hatásukkal voltak elfoglalva, hanem a másikkal is. Nem akarták elhitetni sem önmagukkal, sem egyetlen férfivel sem, ha már nem akarták, hogy ők a MINDEN. Képzeljük azt, hogy egy presszóban két ital között így döbbentek rá múlandóságukra, elfelejthetőségükre. A harmadik italnál már biztosan tudták: lehet valakit úgyis ölelni, hogy az iszonyúan fájjon, s ők ezt sohasem tették. A negyedik ital után rájöttek: a legvégén ők bizonyos névsorból majd kimaradnak, de talán nem is baj, ez a világ rendje. Vannak felejthetők és felejthetetlenek. Pótolhatóak és pótolhatatlanok. Katák és Katalinok. Az ötödik ital után viszont már feleszmélve búcsúztak és a fizetésnél köszönet helyett eldadogták az ezerszer hallott falvédői közhelyet: ha szeretsz valakit, akkor el is tudod engedni, tekintettel vagy rá. Hát ja. Talán éppen azért, hogy megtaláld a sajátodat?

valami parampam,parampam lüktetett egész úton a fejében, meg ez…

az úton megállva,
hol nincs csak egy járda,
mi elvezet tőled,
hisz nincs már ott helyem
bóklászom halkan
hiszem, így jól van
és nem nézek vissza
hiába hív egy táncterem
ha szemben nincs szikra
válasz elharapva
nem éget nevem
kedves nem súgod
hogy gomboljam blúzom
nem, nem a Kata…
hát így lett Katalin a nevem…
ennyi voltam neked szívem

…és így történhetett, hogy a nevüket senki sem ismételgette bódultan egy pult felett könyökölve… nem okoztak éjszakánként álmatlan vergődést a hófehér férfi-lepedőkön...és nem őket pótolva pattantak helyükre újabb és újabb nők.
Ők nem a MINDEN akartak lenni, hanem valakinek az EGYETLEN.
Sokáig keresgéltek....egészen addig....