Krízishelyzetek óvodáskorban.

Sajnos kisgyermekeink életében is adódhatnak olyan események, amikre felkészíteni nem tudjuk őket, hiszen a történések az egész családot váratlanul érik – kórházba kerülés, hozzátartozó elhalálozása, szülők válása stb. Ezek az ú.n. krízishelyzetek.

A gyerekek életében azonban előfordulnak olyan szituációk is, amik számunkra természetesnek tűnnek, ők mégis nehezen elviselhető élethelyzeteknek élik át azokat – testvér születése, óvodaváltás, stb.

Mindannyian, akik óvodáskorú gyermekekkel foglakozunk, naponta észleljük, hogy milyen nagyfokú érzékenységgel, esetleg ijedelemmel, szorongással reagálnak a kicsinyek mindenfajta – a felnőtteknek esetleg apróságnak tűnő – változásra.

Látjuk, hogy sokszor már az is bizonytalanságot, félelmet vált ki belőlük, ha reggel nem a megszokott dadusnénit pillantják meg a bejárati szoba ajtajában, vagy ha a vezetőnénivel egy fehér köpenyes bácsi járja végig a csoportszobákat. Úgy vélik: valami történik, vagy történni fog, amiről még nem szóltak! Ilyenkor megindulnak a találgatások, a feszültség egyre nő, működésbe lép a képzelet, szárnyalni kezd a fantázia –és mint tudjuk: általában aki a legrémisztőbbet mondja majd, az fél leginkább az ismeretlentől.

Miért van ez így? Tapasztalatból minden óvónő és szülő tudja, hogy az intenzív, fokozott érzelmi állapotok ebben az életkorban nagyon is jellemzőek. Mások úgy fogalmaznak: a „csúcsfélelmek” időszaka ez – amikor bármi szorongást válthat ki: idegen felnőtt, ismeretlen hang, állatok, az egyedüllét és még sorolhatnánk. Tudjuk azt is, hogy a gondolkodás sajátságos jellege / mindent élőnek vél a gyerek és szándékkal ruház fel/, valamint a fantáziavilág még inkább fokozni képes az újhoz való alkalmazkodás nehézségeit.

A szorongások, a változásoktól való félelmek azonban a mindennapos szituációkban általában gyorsan és maguktól is megszűnnek, ha az óvónő vagy a szülő empatikusan és érzékenyen fordul a gyerek felé. Ilyenkor általában a kiváltó ingerek okaira logikus és egyértelmű válasz érkezik a felnőttektől, és az egyébként is a biztonságot nyújtó környezet mindig védelmet ad. A legtöbb esetben az óvodáskorúak figyelme elterelhető, vagy a rossz érzés kioltható. Jó problémamegoldásunkkor a gyerekeknek újra a megszokott és  legfontosabb dolgokkal lehet foglalkozniuk rövid időn belül, vagyis némi ijedtség után a babázás, autózás, a kergetőzés, a bunyózás, a festés, vagy a „kutyázás” kerül az érdeklődés középpontjába – a csoport és az óvónéni vérmérsékletétől függően.  És általában mire az anyu délutánra megérkezik – a „mi történt? megnyugodtál, kicsim?”- aggodalomtól még mindig sápadtan -  a kis ovis már nem is emlékszik a reggeli, a szülőt szinte agyonszorító bújás kiváltó okára.

Nagyobb és nehezebben kezelhető a félelem akkor, ha valamilyen nem várt, vagy drasztikus történés változtatja meg a gyerek és a család életét. Változás, aminek következtében teljesen átalakul a gyerek napirendje, kapcsolatai, az élete, a körülményei. Leginkább megrázó ez azonban akkor a kicsinek, ha erre rosszul vagy egyáltalán nem készítjük fel őt.

Az alábbiakban áttekintenénk azokat a „hétköznapi krízishelyzeteket”, amik a leggyakrabban előfordulhatnak óvodásaink életében, valamint azokat a lelki történéseket, amikre feltétlenül oda kell figyelnünk óvónőként. Megpróbálnánk megválaszolni azt is, hogyan segíthetjük a szülőket abban, hogy megértőbben és elfogadóbban lássák gyermeküket ezekben a szituációkban.

Vagyis az alapkérdés most az lesz: Hogyan segíthetjük gyermekeinket abban, hogy a legkevésbé legyenek ijedtszívűek akkor, ha valamilyen változás következik be az életükben? /Ezt a jelzőt Kende B. Hanna és munkatársai által vezetett gyermekpszichodráma csoportjában használta egy krízishelyzeteket sokaságát megélt kisfiú.

1. Költözés és óvodaváltás

A családokkal történő beszélgetések alapján elmondhatom, hogy ezekről az esetekről is igen eltérően vélekedünk mi felnőttek és gyermekeink. A szülők  szinte csak és elsősorban racionálisan közelítik meg a problémát és sokszor elfelejtenek a gyerek szívével érezni és eszével gondolkodni.

Elhangzanak tehát az egyik oldalról az érvek: nagyobb szobád lesz, külön aludhatsz majd, szebb oviba járhatsz, sok új barátod lesz, nem kell annyit utazni, közel a játszótér, stb, stb. Csupa-csupa felnőtt szempont és érv! A másik oldalról viszont megsúgja nekem a gyerek / de nehogy megtudják az anyuék, mert elrontanánk vele az örömüket/, hogy ő neki pont jó az a kopottabb, de matricával díszített szoba, ami most van és egyáltalán nem szeretne külön aludni, mert nagyon néha ugyan /?/, de még előfordul, hogy kicsikét fél. A barátai neki úgy vannak jól, ahogy vannak, nem akarja kicserélni őket, hiába mondják az anyuék, hogy újakat talál majd.  Utazni meg különben is szeret és a játszótéren nem is ismer senkit. Jó, persze elköltözik ő is, ha muszáj, de csak akkor, ha megígérik, hogy vissza is lehet majd menni a régibe, amikor majd ő akarja.

Aztán – mit is tehetne? – megadja magát. Kezdetben biztos majd vihar dúl a lelkében, esetleg csalódások sorát éli át, a vágyai nem teljesülhetnek már reggelente sem, amikor ő a régi oviba indulna inkább. Ha azonban a szülők türelemmel és megértéssel fordulnak felé, ha rosszalló visszajelzések, szemrehányó tekintetektől mentesen nekik elmondhatja bánatát, előbb-utóbb elfogadja a visszafordíthatatlant és nyitottabbá válik az új ingerek felé.

Nagyon szorongó, esetleg tünetekkel is „jelző” gyerekek szüleinek én azt szoktam javasolni, hogy meséljenek a saját ezzel kapcsolatos gyermekkori élményeikről, arról, hogy ők hogyan „élték túl” ezeket a szituációkat, amik mindannyiunkkal előfordultak. / Egy kisfiút pl. az lendített át a mélyponton, hogy apukájával elsétáltak ahhoz a régi házhoz, ahol ő töltötte a gyerekkorát. Az ott eltöltött pár perc jobban oldotta a feszültségét, mint bármilyen meggyőző beszélgetés./ Ez a természetes családi kötelékben zajló élményfeldolgozás segíti a gyereket abban, hogy a valósághoz igazodni tudjon és a megváltozott élethelyzetét pozitív láthassa.

Ha azonban a gyerek tiltakozása a szülők minden igyekezete ellenére sem szűnik és úgy tűnik képtelen beilleszkedni új otthonába – valószínűsíthető, hogy egyéb probléma is meghúzódik a háttérben – ilyenkor nemcsak a költözésről „szólnak” a sírások, vagy dühkitörések.  Fontos, hogy szakember segítségét vegyék igénybe egy-két tanácsadás, vagy terápiás foglalkozásokért a szülők.

A költözés általában közösségváltással is együtt jár. Az új óvodába még lehet, hogy durcásan, vagy éppen ijedtszívüként érkezik a gyerek - és ez így természetes. Pillanatok alatt megbizonyosodik ugyanis arról, hogy mások a szagok már a belépéskor is, más az öltöző, esetleg az ő régi jelét valaki birtokolja már, félelmetes a nagy előtér, idegesítően hangosak a gyerekek és máris kételkedik: vajon jó lesz-e neki egyáltalán itt, talán nincs is udvaruk, meg nem is főznek olyat, amit ő szeret, a játékok se jók egyáltalán. Sok gyerek már az első percben eldönti: jó, ma még itt marad, de holnap visszamegy a régibe, mert neki ott a helye. „Ma még kibírom valahogy, de aztán visszamegyek, mert ott várnak engem!”

Tapasztalatom az, hogy az eleinte így vélekedő gyerek az igazán „egészségesen” alkalmazkodó óvodás. Ha nem vágyna vissza a megszokottba az ismerősök közé, ha nem sírná vissza a régi óvónénijét, játékait, akkor gondolkozzunk el azon: vajon milyen lehetett ott az ő pozíciója csoportjában, milyenek lehettek a viszonyai a társaival és felnőttekkel, ha túl könnyedén „berobban” a közösségbe – vajon az a természetes? Ugye nem. Legyünk tehát türelmesek a tiltakozó kicsikkel, értsük meg a váltásból adódó nehéz érzéseit! 

A szülőknek ebben leginkább a csoportban dolgozó óvónéni tud segíteni. Az ÓVÓ-néni, aki remélhetőleg minden bizonnyal tudja, hogy a gyerek milyen kiszolgáltaott helyzetben van. Tudja, hogy nemcsak az új szokásokat kell megismernie, nemcsak a játékok helyét kell felfedeznie, hanem be kell illeszkednie egy csoportba, ami talán a legnehezebb. Csoportba, ahol már szilárd barátságok alakultak ki, ahol a szerepeket – hangadók, vezérek és közkatonák – már kiharcolták egymás közt a gyerekek, ahol ő most az új és egyben még idegen kisfiú, vagy kislány. /A nagy ijedtségben még sokszor ez is megkérdőjeleződik…!/

Látjuk tehát, hogy az óvodaváltás elsősorban a gyerekek lelkét veszi igénybe. Még az előző helyen oly harcedzett vezéregyéniségek is megtorpannak ez előtt az ismeretlen szituáció előtt. Nagyon oda kell rájuk figyelni! A szülőkkel fontos, hogy megbeszéljük az ezzel kapcsolatos otthoni történéseket is – a gyerek velük megosztott félelmeit, indulatait is. Tudnunk kell: ha már kezdetben, az első találkozáskor, valami apró hiba miatt nem megfelelő kapcsolat alakul ki az óvónő és a kis „kliense” között, hosszú hetek, hónapok munkájába telhet, míg mindketten egymásra hangolódhatnak.

Készüljünk tehát ezekre az alkalmakra, várjuk valami kellemes dologgal őket és készítsük fel a csoportot is a fogadására. Egy kis meglepetés-játék egy bulisabb--nap - mindjárt jó lesz holnap is közéjük menni, akik már nem is annyira idegenek!

De azt is tudjuk, vannak esetek, amikor a kölcsönös elfogadás, a szimpátia óvónő és gyerek között nagyon későn vagy sohasem alakul ki. Érdemes ennek okát is kiderítenünk úgy, hogy egy kis „önvizsgálatot” is alkalmazunk. Ha egyébként rájövünk a miértre, már könnyebben tudunk alakítani önmagunkon és a gyerekekkel való kapcsolatainkon is. /Sok éves munkám során azt tapasztaltam, hogy az igazi óvónénik minden gyereket – valamilyen furfanggal – előbb vagy utóbb, de képesek elvarázsolni! Lehet, hogy furcsán hangzik, de én ezt tartanám a legfontosabb szempontnak pályaalkalmassági vizsgálatuknál, amit figyelembe kellene venni./

Az új gyerekek bevonása a csoportba tehát erős empátiát igényel. Érteni és érezni kell a kicsik elbizonytalanodását, a felnőtt személyében való kapaszkodó keresését. Jó esetben kezdettől fogva támasznak és mindenhatónak érzik a meleg szívű óvónénit, akihez lehet bújni, ha valaki félelmetesen közelít, akitől bátran lehet kérdezni, ha valamit nem tudnak, vagy nem értenek. Igen, ő az, aki az anyut képes akkor pótolni, amikor az nem lehet jelen és ő az, aki ezen a hétköznapinak tűnő, de mégiscsak nehéz helyzeten átsegíti a gyerekeket.

Ahogy telnek a napok, lassan a tétova szemlélődést fel kell, hogy váltsa a csoport életébe történő aktív bekapcsolódás. Szintén számos tényező befolyásolja azt, hogy ez mikor és milyen könnyedén következik be; itt most csak néhányat tekintenénk át.

A gyermek kezdeményezőkészségével kapcsolatban az óvónőnek tudnia kell, hogy milyen volt korábbi csoportjában  pozíciója: mennyire volt ő népszerű, vagy éppen elszigetelt helyzetben. Erről jó, ha nemcsak a szülőtől érdeklődik, hanem régi óvónénijére is rákérdez. Azért fontos ez, mert számolni kell azzal, hogy az új közösségben is valószínüleg a jól bevált viselkedési patterneket fogja próbálgatni a gyerek, vagyis vagy rivalizál a vezér szerepéért, vagy csendesen félrevonul, úgy ahogyan ő azt korábban megszokta.

Az új közösségbe való beilleszkedés könnyedségét vagy nehézségét mutató másik tényezőként kiemelhetnénk pl. azt a szempontot, amely arra vonatkozik, hogy személyisége milyen karaktervonásokkal bír: ő alapjában egy visszahúzódó vagy éppen egy kapcsolatokra nyitott gyerek. Fontos ennek megítélésekor is, hogy az óvónő a szülőkkel sokat beszélgessen. A pedagógus elvárásai reálisabbak lesznek, irányító magatartása pontosabban igazodhat a gyerek egyéniségéhez, ha tulajdonságjegyeit ismeri; vagyis nem kér majd tőle olyat, ami a gyerek számára további szorongást, vagy félelmet kelthet. Pl.: introvertált gyerekeknek kezdetben iszonyú erőfeszítésébe kerül majd a szereplés még akkor is, ha ez csak a bemutatkozás szintjén van – verbális gátoltságukat úgy oldhatjuk, ha fokozatosan várjuk el tőlük a szóbeli megnyilatkozást, s ezáltal segítően melléjük állunk.

Sok szülő és óvónő sajnos nem tulajdonít kellő jelentőséget a fent említett gondoknak, problémáknak. Pszichológusok terápiás gyakorlata során - akik beilleszkedési nehézségekkel küzdő fiatalok élettörténeteinek felgöngyölítésével is foglalkoznak-  kiderül, hogy azok a gyerekek, akik már az első közösségeikben ú.n. marginális, vagy peremhelyzetbe kerültek, a későbbiekben is alkalmazkodási problémával küszködtek. Az így felnőtt fiatalok negatív élmények emlékeinek tucatjairól számolnak be és önmagukról rossz véleménnyel vannak ezzel kapcsolatban még kamaszkorukban is.

A korai évek társas viszonyai és az első kortárscsoportok hatásai a személyiségfejlődést tehát alapvetően befolyásolják. Ha egy gyereknél a közösségi adaptációs nehézség jelei 1-2 hónap után is markánsan tapasztalhatóak, kérjük ki szakember segítségét.

2. Testvér születése-féltékenység

Joggal gondolja minden szülő, aki a második, vagy harmadik gyermekét várja, hogy ez nemcsak számára örömteli esemény, hanem a nagyobb gyermekének is. Erre kezdetben minden oka is megvan, hiszen a készülődés hihetetlen izgalmas pillanatai, a várakozás, az ígéretek, a lemondások a gyerek részéről mind-mind arról szólnak: a kis jövevényt ő is tiszta szívvel várja már. Ebben a helyzetben még az anyutól való kényszerű elszakadást is könnyen átvészelik a gyerekek, hiszen van mire-kire várniuk. Az első napok még viszonylag könnyen telnek, de van akiknél hónapokig semmilyen probléma nem jelentkezik az anya-gyerek érzelmi kötődésében.

Aztán egyszer csak a legtöbb gyerek viselkedése megváltozik. Hisztissé válik, követelőzik, esetleg elfordul a kis tesótól, ellenáll a szülők kéréseinek, vagy zsarolja-provokálja őket. Az anyukák-apukák pedig elmondják: annyira figyeltünk arra, hogy jól készítsük fel őt és mégis úgy tűnik, ez nem sikerült. Nem szereti a kicsit, látszik, hogy féltékeny rá.

Mi történik ilyenkor a lelkében? A gyerek –akár mennyire igyekszünk- már néhány hét-hónap elteltével észreveszi, hogy vetélytársra talált, ráadásul olyanra, aki nem „alkalmi-kölcsön gyerek”, hanem olyan valaki, akivel állandóan és végérvényesen számolni kell.

Rájön: nem lehet vele egy csomó dolgot csinálni, amit korábban eltervezett,

és úgy véli: sokkal, de sokkal többet foglalkoznak vele a felnőttek mint ő vele. De ami számára a legfontosabb: ő itt marad állandóan, nem lehet lecserélni és addigi kiváltságos helyzetének vége, osztoznia kénytelen a jövevénnyel.

A féltékenység mögött tulajdonképpen szerepirigység húzódik meg.

Irigyli azokat az öleléseket, amiket az anyu nem neki, hanem a másiknak juttat, vágyik azokra az órákra, amiket a tesója az anyával tölt odahaza és nem vele, és rosszul esik neki, hogy mindig mindenben neki is igazodni kell a család új napirendjéhez csupán azért, mert a kicsihez alkalmazkodni kell. Szomorú, de már nem ő, vagy nem csak ő van a középpontban.

Sok szülő megkérdezi: természetes ez, vagy valamit elrontottunk?

Én azt gondolom, hogy természetes a testvérek közötti rivalizálás, az érzelmekért folytatott küzdelem bizonyos mértéke, hiszen ez a szülő - gyerek kapcsolat erősségére utal. Azok a gyerekek, akik megbizonyosodnak arról, hogy nincs veszélyeztetve kapcsolatuk a szeretet személlyel, a szeretetüket nem veszíthetik el, sokkal könnyebben élik át ezt a nehéz helyzetet, mint azok akiknél erre nem figyelnek a felnőttek.

Ha tartósan rivalizálnak a gyerekek, ennek a szülők is okai lehetnek. Például még mindig gyakori hiba, hogy hasonlítják viselkedésüket, vagy tulajdonságaikat egymáshoz, vagy egy-egy civakodás után szülői szerepükből oknyomozóvá, vagy éppen bíróvá akarnak válni.

 Sajnos sokszor előfordulnak a „bezzeg” kezdetű mondatok, vagy azok, amik így indulnak: „nagy vagy te már…”. 

Az óvodást az összehasonlítás, esetleg a tényleges érzelmi elhanyagolás arra készteti, hogy kövesse azokat a viselkedési módokat, amiket a kistestvére produkál, hiszen azok számára a vonzó szülői magatartásokat hívják elő. Ezekben az esetekben a gyerekek „visszacsúsznak” egy korábbi fejlődési szintre és azokat a jelenségeket produkálják újra, amit ők már elhagytak, viszont testvérük még nem. Egyszerűen visszavágynak abba a szerepbe, amibe a kistestvérük benne van annak érdekében, hogy az anyu éppúgy foglalkozzon velük, mint a másikkal. Újra bepisilőssé válnak, cumisüvegből isszák a folyadékot, esetleg szopizni szeretnének, a szülők ágyában aludni ismét, cipeltetik magukat az utcán, stb. vagyis nem tesznek mást, mint kicsikarják a szülőktől az elirigyelt bánásmódot.

Hogyan segítsük át ezen a nehézségen őket?

Fontos, hogy a nagyobb gyerek bevonódjon a csecsemő körüli tennivalókba, de ne vigyék ezt túlzásba! Ne akarja a szülő a saját szerepét átruházni a gyerekre, mert ez csak indulatot, ellenállást vált ki belőle. A tennivalókban való részvétele mindig annyi legyen, amennyit ő saját magától felvállal – persze a szülői felügyelet mellett. Figyeljenek oda arra is, hogy ennek számukra segítő jellegét mindig hangsúlyozzák, dicséretet kapjon érte és ne csak a szűk családban, hanem az óvodában, tágabb környezetben is.

Amit ezen kívül hangsúlyozni kell az az, hogy a szülőnek – elsősorban az anyának – értenie és éreznie kell, hogy a gyereknek szüksége van még ebben a korban a kettesben, tartalmasan eltöltött időre is. Fontos, hogy néha nyugodtan bízzák a kicsit az apura, vagy a nagyira és „lopjanak” maguknak néhány órát, amikor újra csak kettesben maradnak. Legyenek titkos sétáik, megbeszélnivalóik, amik nem a négy fal között zajlanak és nem kell egy harmadikra állandóan tekintettel lenniük. Egyszerű, ösztönös szülői praktikákkal nagyon könnyen eloszlathatjuk kétségeiket az „engem-már-nem-szeret-senki!!!” vagy a „velem-már-nem-törődik-senki” világfájdalmakkal kapcsolatban.

A testvér érkezése az óvodában is általában nagy izgalommal jár. A gyerekek hajlamosak arra, hogy rémtörténetekkel szórakoztassák egymást, úgy hogy nagyon figyelmesnek kell lennie az óvonéninek is. A kezdeményezett szerepjátékok, elsősorban a babázás nemcsak élményben adnak ilyenkor sokat a gyereknek, hanem a felmerülő rossz érzéseket is könnyebben oldják.

Nagyon sok ovisnál tapasztalhatjuk azt, hogy a testvérével kapcsolatos esetleges szorongásait otthon kevésbé mutatja ki, viszont az oviban annál inkább. Ilyen esetekben arról van szó, hogy indulatait áttolja egy toleránsabb, vagy megbocsátóbb közegbe, azok ott nyernek levezetést. A kicsik viselkedése a korábban tapasztaltakhoz képest megváltozik esetleg agresszívabb lesz a társaihoz, vagy elvonul a többiektől.

Fontos, hogy az óvónő ezt észrevegye, értse a hátterében lévő okokat és a gyerek számára az elfogadást sugározza. Ha ugyanis az ovis kijátszhatja, kirajzolhatja, vagy kibeszélheti magából a vélt vagy valós sérelmeit, már az is megkönnyebbülést jelenthet a számára. A szülő felé azonban mindig jelezzük tapasztalatainkat, hiszen a legfontosabb, hogy ő tudjon róla, miben kell szükség esetén változtatnia.

Fentebb azokkal a problémákkal foglalkoztam, amikor a gyerek a testvér érkezését, jelenlétét nehezen éli át. Hétköznapi, mindenkivel előforduló gondnak vélem én ezt a kérdést, de a sikeres megoldás érdekében foglalkozni kell vele mindenképpen. Látnunk kell, a szülő-gyerek kapcsolata ebben a helyzetben a legérzékenyebb, legsérülékenyebb. Ha ugyanis a meglévő jó viszony a testvér érkezése miatt megtörik ebben az életkorban, az a későbbiekben már nagyon nehezen állítható újra helyre. Arról lesz szó ugyanis, hogy a gyerek fölöslegesnek, kirekesztettnek, magányosnak, elhagyatottnak érzi majd magát, aki a problémáival nem fog a szüleihez fordulni, érzéseit inkább eltitkolja, elfedi semmint a szeretet személy felé fordítaná.

3. Betegség-kórház

Betegnek lenni olyan helyzet, ami a leginkább félelmetes a gyerekek számára. Valami történik, ami általában váratlanul következik be, ami tele van félelmetes dolgokkal, esetleg fájdalmas beavatkozásokkal, kiszámíthatatlan eseményekkel.

A gyerekek nagy része ebben az életkorban a gyorsan lezajló betegségeket vérmérsékletüktől függően viselik el jobban vagy nehezebben. Szülők is tudják bizonyítani azt az észrevételt, hogy vannak gyerekek, akik bizony szeretnek kicsit „betegek” lenni. Otthon maradni az anyuval, érezni a felnőttek aggodalmaskodását, kicsit zsarolni a környezetüket, kicsit elhagyni magukat. Általában ezek mögött a vágyak mögött egyszerű „játszma” rejtőzik, amik a szülők és a gyerek között zajlanak. Valamit kicsikar ilyenkor az anyutól-aputól, amit esetleg más úton nem kaphatna meg csak a beteg-szerep révén. Észrevehetően és nyomtalanul elmúlnak „tünetei” akkor, ha vágyai beteljesülnek és „betegsége” révén elkerülhet valami számára nem kívánatosat.

Fontos azonban ezeket a megnyilvánulásokat - szakembernek - elkülöníteni a pszichoszomatikus jelenségektől, ahol a betegségnek szintén ugyanúgy nincs organikus háttere, mint az előzőekben, de ott valódi pszichés sérülés, vagy tartós trauma okozza a valóságos tüneteket!

Érdemes, ha mindkét esetben az óvónő megosztja tapasztalatait a szülőkkel, esetleg orvosi-pszichológiai tanácsadásra irányítja őket.

A súlyosan beteg gyereknél más a helyzet. Maga a szituáció számtalan nevelési problémát is felvet. A gyerekek függőségi igénye a felnőttel szemben megsokszorozódik, hiszen elesett, kiszolgáltatott.

Ő nem vágyik rá, mégis megváltozik körülötte minden: a szokások, a lehetőségek, a szülők, hozzátartozók viselkedése mind-mind az állapotához közérzetéhez fognak igazodni. Nemcsak a betegségből adódó fájdalmakat éli át, hanem a „mit fognak velem csinálni?” szorongató érzését is.

Riadalmát fokozza, ha a szülők tehetetlenségének érzését is átéli, ha látja és hallja a kétségbeesésüket. Ebben az életkorban a gyerekek hihetetlen jó készséggel kódolják amúgy is a legbensőbb érzéseinket, de betegségükben fokozottan érzékenyek. Fontos, hogy a szülők ezt tudják és amennyire lehet okosan próbálják érzelmeiket fegyelmezni, a gyerek figyelmét  - a helyzetből adódóan amúgy is beszűkült – állapotból kimozdítani.

A kórházba kerülés óriási traumával szokott járni. Fokozottan fontos ebben a helyzetben az, hogy az anya sose csapja be a gyereket. Pontosan el kell mondania azt, amit ő maga tud. Magyarázza el, hogy ő most beteg és csak a kórházban tudják meggyógyítani a doktorok. Minden kérdésére őszinte választ adjon, ez egyébként a szülőt is megnyugtatja. Beszélgessenek róla, ha van idő és nem hirtelen történik a baj, mert ebben az esetben is érvényes: a bizonytalantól sokkal jobban rettegünk, mint a tisztázott helyzetektől. Kölcsönösen készüljön fel szülő és gyerek, illetve az egész család a nehéz szituációra.

Szerencsére ma már egyre több helyen nyílik lehetőség arra, hogy a gyógyítás folyamata alatt az anya is bent tartózkodjék a gyereke mellett. Jelenléte rengeteget segíthet a gyerek gyógyulásában! Azonnal tud reagálni bármilyen kérésére, azonnal megnyugtathatja egy fájdalmasabb beavatkozás után,  megkönnyíti elviselni a megváltozott körülményeket, a gyerek mellett van, s ez önmagában már gyógyító erővel bír.

A hosszas betegség után vagy kórházból oviba visszatérő gyereket általában mindig szeretettel, nagy izgalommal fogadják a társaik. Beilleszkedése lehet, hogy nem lesz egyszerű, ez nyilván hiányzásának időtartamától, korábbi népszerűségétől fog függeni. Az óvónőnek ebben a helyzetben is nagyon fontos szerepe van. A szülővel nyilván átbeszéli az esetleges korlátozásokat, amik az étkezésre, vagy a mozgásra vonatkoznak, de azt is meg kell tudnia, hogy a gyerek várakozása milyen mértékű volt az ovival, társaival kapcsolatban, mi az, amiről kérdezhetik, s mi az amiről nem célszerű faggatni őt.

Felgyógyult gyerekek gyakran játszanak orvosi-szerepjátékokat, ahol szúrják, esetleg durvábban műtik is a játékaikat, de ezt mindig hagyjuk végigjátszani. Félelmeiktől, feldolgozatlan élményeiktől szabadulnak meg a kijátszás során, ami a –sokszor lassabban gyógyuló- lelki egészségük visszanyerését is eredményezi. Ne állítsuk le tehát ilyenkor a tevékenységüket, kapcsolódjunk be abba. Ha azonban szabadjátékukat csak ez tölti ki, ha mással szinte elterelhetetlen a figyelmük, akkor jelezzük azt a szülők felé, kérjünk pszichológus szakembertől segítséget.

4. A válás

A válási döntésig történő eljutás, a krízis és az azt követő hetek, hónapok, sokszor évek rendkívüli megterhelést jelentenek a gyereknek. Ebben az esetben is az életkor határozza meg azt elsősorban, hogy ezt a rendkívül nehéz helyzetet hogyan fogja elviselni.

Óvodáskorúak tipikus reakciója lehet a regresszió, amiről már korábban szóltunk. Ennek tünetei közül a leggyakoribb a szeparációs félelem, vagy más szóval az elszakadástól, az egyedülléttől való rettegés érzése. Mivel addig a legfőbb támaszt a két szülő jelentette a gyerek számára, egyikőjük eltűnése, kilépése a közös életükből megzavarja a kicsi viselkedését, biztonságérzetét.

Ennek következtében fél megmaradni idegen helyen, de még sokszor az  óvodában is, reggelente erővel kapaszkodik az anyjába, az óvonénit követi mindenhová. Ez a viselkedése nem szól másról, mint arról: már egyszer elhagyott az, aki szeretett, s ez bármikor bekövetkezhet máskor is, tehát mindig mellette kell maradnom.

A regresszión kívül a gyerek másik tipikus reakciója: a szomorúság, a levertség.

Sokszor ú.n. ambivalens, vagyis kettős érzések kavarognak benne: egyrészt vágyakozik az elvesztett szülő után, másrészt viszont a másik szülő szomorúságát  látva, hallva az átkokat is esetleg, haragszik is az elhagyó szülőre.

Ez mindig bűntudatot is kelt benne, ami sokszor egy sor pszichés reakció hátterében megtalálható lesz.

Az óvodások gondolkodására jellemző az én-központúság. A válási krízishelyzet szempontjából ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert válás esetén a gyerekek többsége hajlamos lesz, hogy saját magát okolja a történtekért. „Azért ment el az apu, mert én rossz voltam! Azért kiabált az anyuval mert én idegesítettem fel!” – ezek a tipikus mondatok, amik igen gyakran elhangzanak.

Hogyan és mikor tudja meg a gyerek, hogy a szülei válnak?

Nagyon sok apa és anya azt gondolja, hogy a gyereknek fogalma sem volt a döntésük előtt arról, mi is történik körülötte. Ez tévedés! Tudjuk ugyanis, hogy az óvodások olyan erős szimbiózisban élnek főleg az anyjukkal, hogy az ő minden érzelmi rezdülését, gesztusát, a szavak nélküli jelzéseit érzékelik, úgy is mondhatnánk: lekódolják.

Érzik azt, ha valami feszültséget okoz akkor is, ha a felnőttek nem beszélnek róla. A ”nem veszekedős” szülők gyerekei éppen ezért ugyanolyan bajban lehetnek, mint azok, akiknél hangos vitáktól zeng a lakás. Az érzelmi háború mindkét esetben zajlik, s ezt a gyerekek pontosan tudják, s mindkét esetben a gyerek lelkét alaposan megterhelik. Vannak, akik látszólag úgy tesznek, mintha a helyzet egyáltalán nem zavarná őket, mintha megszokták volna már a veszekedéseket, de ez csak a látszat. Minden kicsi fél a hangos beszédtől, pláne a verekedések látványától, de már a szemek szikrázásától is. Ezek a gyerekek ilyenkor a játékukba menekülnek, vagy saját fantázia világukba és sokszor másnap az óvodában vezetik le feszültségeiket társaikon, vagy játékukban.

Ha okosan akarnak eljárni a szülők és a gyerek az elsődleges szempont mindkettejüknek, akkor döntésük meghozatala után azt mindjárt közöljék a gyerekkel. Fontos azonban, hogy mindig csak annyit mondjon el a szülő, amennyit a gyereke már megérthet, fölösleges információkkal ne terhelje őt. Hagyniuk kell, hogy a gyerek kérdezhesse őket bármiről, akár a negatív érzéseit is kifejezhesse. A leglényegesebb viszont azt közösen megerősíteniük: mindketten szeretik őt, rájuk mindig számíthat és nem ő az oka annak, hogy ez bekövetkezett. Éreznie és tudnia kell: nem tőle válik el az anya/apa, hanem ők egymástól.

A gyerek előtt tisztázni kell azt is minél előbb, hogy milyen kapcsolatot fognak fenntartani egymással, mikor számíthat rá biztosan. A kapcsolattartás során az a legfontosabb kérdés dől el: képes-e betartani az anya-apa az ígéreteit vagy sem, bízhat-e benne vagy sem. Egy telefonhívás elmaradása, egy láthatási alkalomról való megfeledkezés örökre nyomot hagyhat a gyerek lelkében, becsapottnak és elhagyatottnak érezheti magát, és végérvényesen megromolhat egy jó gyerek-szülő viszony is.

A rossz szülői magatartások egyik tipikus megnyilvánulási formája az, amikor a gyereket a zsarolásuk eszközeként, fegyverként használják egymással szemben. Az érzelmi taktikázások, a fenyegetőzések, a gyerek különböző szerepekbe való szorítása /postás az anya-apa lakhelye között, vagy döntőbíró/, az ú.n. válási játszmák, rövid időn belül szinte minden gyereket megbetegítenek. Az óvodáskorban az amúgy is könnyen sebezhető gyerekek még védtelenebbé válnak a háborúban. Nincs kihez menekülniük, ezért önmagukat emésztik, vagy egy szelepet keresnek a feszültségek levezetéséhez: megbetegszenek /pszichoorganikus szindrómák formájában jelentkezik a tünet/, vagy agresszívvé válnak, de nem az otthoni, hanem egy védettebb környezetben pl. az óvodában.

Tapasztaljuk ilyenkor a kicsik ú.n. behódoló viselkedését.: mindig igyekszik alkalmazkodni ahhoz az elváráshoz, amit az adott környezetben feltételez. Ő jó akar lenni mindenki szemében, senkit nem akar megbántani és ezért az apunak hamisan ugyan, de rosszakat mesél az anyuról, az anyának viszont az apáról panaszkodik, ha úgy érzi ezt szeretnék hallani tőle. Ennek a behódoló, rendkívül sok felesleges energiát felemésztő viselkedésnek súlyos következményei lehetnek nemcsak a szülő-gyerek kapcsolatára vonatkoztatva, hanem személyiségfejlődésére is. Az ekkor rögzült torzulások felnőttkori pszichotikus tünetképzés gyökereit képezhetik, vagy egyszerűen későbbi kapcsolati zavarok hátterében húzódhatnak meg.

Összegezve tehát a szülők legfontosabb feladata a gyereket időben és életkorának megfelelően felkészíteni.

A kapcsolattartás rendszerességét biztosítsák. Tartózkodniuk kell az ellennevelés bárminemű eszközétől. Segíteniük kell a gyereket abban, hogy az eltávozott szülő új környezetébe is minél könnyebben beilleszkedjék, új kapcsolatait képes legyen elfogadni rövidebb-hosszabb időn belül.

Az érzelmi háború közben ezeknek a kérdéseknek a jó megoldása igen nehéz, bizonyos fokú érzelmi intelligencia szükségeltetik hozzá, amelynek révén a szülők belátják: az egymás ellen irányuló indulataikat a gyerek érdekében háttérbe kell szorítaniuk.

A válási krízist átélő gyerekek az óvodában is másképpen viselkednek. A tartósan és intenzíven meglévő tipikus jeleket- regresszió, befeléfordulás, agresszív viselkedés, fantázia hazugságok – az óvónő korán tapasztalhatja. Tartós és erős jelenlétükkel a tünetek „vészhelyzetre” utalnak, amiket a szülők felé feltétlenül jeleznie kell: bajban van a gyerek, folyamodjanak érdemi segítségért szakemberhez.

5. Haláleset a családban

Valamelyik hozzátartozó elvesztése az egész családot fájdalommal tölti el. A gyerek számára ennek a krízisnek az átélése is életkorától függ, vagyis értelmi és érzelmi fejlettségétől.

A leggyakoribb eset az, amikor a nagyszüleit veszti el a gyerek.

A sírás, a kétségbeesett reakciók helyett azonban sokszor egészen másképpen reagál az óvodás, mint ahogyan azt a felnőttek előre elgondolták.

Viselkedését a szülők nem értik, mivel előfordul, hogy a hír hallatára közömbösen tevékenykedik és egyáltalán nem mutatja ki negatív érzéseit. Úgy tűnik, mintha nem is értené  a gyerek mi is történt – játszik tovább.

De valójában mi zajlik le ilyenkor a lelkében? Ő vajon hogyan gyászol?

A szavakat pontosan hallja, de a jelenséget egészen másképpen értelmezi, mint idősebb társai, vagy a szülei.

A halál ténye ugyanis gondolkodásában egy reverzibilis, vagyis visszafordítható jelenségként létezik. A hiányt csak átmenetinek, elmúlónak gondolja, nem végleges történésnek. „Meghalt a nagyi, de majd karácsonykor visszajön és megint újra hozza az ajándékokat. Kicsit nincs, de majd visszajön, ha akar.”

Aztán egyre telik az idő és a felnőttek érzelmi reakciói azok, amik elbizonytalanítják ebben a tudásában, hitében. Mivel vágyai beteljesületlenek maradnak, lassan-lassan meggyőződik arról, amit szeretne, amiben hisz, az nem válik valóra.

A reverzibilitás azonban sok gyerekben bűntudatot is kialakíthat. Ez a jelenség, mint ahogyan fentebb már beszéltünk róla, az én-központú gondolkodására vezethető vissza. Jelen esetben az eltűnés, elmúlás tényéről is azt gondolja: miatta történt. Nem jön vissza a szeretett személy, mert ő rossz volt, haragszik rá, nem tett meg valamit, amit a másik kért, stb.- ilyen és ehhez hasonló magyarázatokat próbál meg keresni, hogy megértse és elfogadja a hiányt.

Hogyan segítsük át a gyereket ezen a nehéz időszakon? Mit tehet a felnőtt, hogyan viszonyuljon ehhez a kérdéshez?

Fontos szabály, hogy a halál hírét sose titkolják el a gyerek elől. A szülők, a nagyobb testvér érzelmeit látva és átélve úgyis tudni fogja: baj van. A bizonytalanság azonban itt is gyötrőbb érzés, mint a szülőkkel együtt átélt fájdalom, tehát mindenképpen beszélni kell róla.

A gyerek ebben az időszakban egyébként is sokat mesélteti a hozzátartozóit, vagy a számára fontos felnőtteket. Az érzelmek feldolgozásában ez jelen esetben is rendkívül sokat segíthet. Beszéljen nyugodtan a szülő az öregség, a betegség kérdéseiről, az elmúlásról - természetesen a gyerek életkorához igazodó magyarázatokkal segítve őt.

Általában az „angyalkás” történetek a gyógyító-mesék, mivel megnyugtatják a kicsiket, mágikus gondolkodásuk, álomviláguk számára ezek elfogadhatóak. De természetesen a szülő meggyőződésének megfelelő magyarázat lesz a leghitelesebb a gyerek számára. Fontos tudni, hogy a felnőtteket is megvigasztalja már a kibeszélés ténye. A bánatban ez az érzelmi közelség együttes átélése hosszú távon elmélyítheti a szülő-gyerek kapcsolatát.

De nemcsak a szóbeli válaszok alapján próbálja meg elfogadni a hiányt, hanem játékában is „feldolgozza” érzéseit.

Tartalmi jellemzője lesz szerepjátékának, hogy sokszor megjelenik az elvesztett másik, akihez beszél, aki hétköznapi dolgokat csinál pl. mosogat, akiről álmodozik, esetleg csodálatos tulajdonságokkal ruház fel. A megjelenítés, a bevonás ekkor teljesen természetes reakciója a gyerekeknek.

Az óvodások gyászmunkájáról fontos tudni tehát, hogy egészen másképp zajlik, mint felnőtt korban, vagy nagyobb gyerekeknél. Nem azonnal jelentkezik, hanem időben eltolódhat és ő különös kérdésekkel, fantázia játékokkal próbálja enyhíteni fájdalmát.

Fontos, hogy ezeket a jelzéseket a környezet megértően fogadja, ne furcsállja, ne ijedjen meg tőlük. De az is nagyon lényeges, hogy mindig jelezze vissza a realitást is. A szülő vigye ki az elvesztett személy sírjához a gyereket, ő maga se fojtsa el érzelmeit és mindig igyekezzék a gyerek életkorának megfelelően, hite szerint válaszolni a kérdéseire.

Döntő szerepe van annak, hogy az óvónő is megtudja: a család miként kezeli ezt a krízis helyzetet, ahhoz hogyan viszonyul. Mivel nagyon lényeges, hogy a gyerekre ebben az esetben fokozottan vigyáznunk kell, felesleges, nem odaillő információval ne zavarjuk meg őt. Ezért a pedagógus vigaszainak is hasonlónak kell lennie az otthoni reakciókhoz. Vélhetően a szerepjátékok döntő többségét az óvodában fogja lejátszani a gyerek – az óvonéni vonódjon be ezekbe a helyzetekbe, esetleg saját történetei segítségével adjon támogatást a kicsinek. Fokozottan fontos, hogy empátiával tudjon közeledni felé, mégis okosan segítse őt át ezen a nehéz perióduson.

Hétköznapi és kevésbé hétköznapi, elkerülhető és elkerülhetetlen krízishelyzeteket tekintettünk át. Ezek száma megsokszorozódhat, vagy éppen töredékké válhatnak egyéni élethelyzeteink során.

Elsősorban azonban a felnőttek felelősségén fog múlni, hogy a gyerek ezekből a nehéz helyzetekből lelki traumával sérülten kerül-e ki, vagy sem. Amennyiben a felnőtt értően figyeli a gyermekét és „megérzően” mellette áll, várhatóan a krízis helyzetek nyom nélkül elmúlnak, vagy legalábbis kezelhetőkké válnak, későbbiekben más tünet okozójaként nem kell velük számolnunk.