Alcar:

Megfulladt hangok

Most már nem sóhajtok többet utánad;
minek, ha a szél úgyis messzire fújja
az utolsó szótagot. Belefárad
a Hang, és bele a Szív: elbújva

Most már nem sóhajtok többet utánad;
minek, ha a szél úgyis messzire fújja
az utolsó szótagot. Belefárad
a Hang, és bele a Szív: elbújva
majd felakasztja magát valahova,
ahol csendesen elhalkulhat végre,
s elporladhat használatlan hangokra,
egy dallamra, amit nem érthetnek félre.
Néha, nagy ritkán újra szavakká válnak
azok a megfulladt hangok, mint régen;
és szerelmet sóhajtanak… akárcsak
én, azokon a hársfaillatú estéken.

Gesztenyefák

Felsírtak ma a gesztenyefák,
nyúlós cseppek a gyantás rügyeken,
potyogtak… hulltak… s a szélbe sírták:
Ez a tavasz annyira idegen.

Beléjük bújtam, hogy velük lehessek,
szemeim az ágaikra kúsztak.
Kiszívta a nap és kinevettek,
mikor látták, hogy szárazok maradtak.

Kemény törzsükhöz kérgesedem,
szürke álca arcomnak ráncai.
Megőrzöm maradék szeretetem:
Faként sem hagylak téged bántani.

Hozzánk simult a szeretet

Kezünkre simult a szeretet;
Egymás kesztyűi voltunk,
s ahogy összeért arcunk, nem éreztük a csípős hideget.

[…]

Emelkednénk, de utánunk nyúl
valaki s visszarángat;
visszaad a világnak, s várjuk, míg győztesen elvonul.

A szó időnként bennünk ragad;
mert ha kényes a téma,
jobb, ha nyelvünk néma, s hagyjuk a nyomasztó gondokat.

Az idő mindennek véget vet;
részvétlen rohan, s még ha
meg is torpan néha, akkor is számoljuk a perceket.

Lassan telnek a hétköznapok;
monoton jár az óra.
Elalszom, s virradóra az álmokból újra felriadok.

[…]

Kezünkre simult a szeretet;
Egymás kesztyűi voltunk,
s ahogy összeért arcunk, nem éreztük a csípős hideget.

Testünkkel óvtuk a meleget;
egymás szívében aludtunk.
Nem válhat szét utunk: talán majd meglesz, ami elveszett.

Szép szavak, üresen

Néha a szép szavak tényleg csak szépek,
mikor úgy érzem, hiába beszélek.
Tán csak az ég érti, a fenti hatalom:
üres művigasz lesz a jutalom.

Ponttá zsugorodnak a kérdőjelek,
ne kérjed tőlem, hogy komoly legyek.
Hol merészen, hol pedig gyáván hallgatok.
Némaságba bújnak a mondatok.

Simogass te is, mosollyal eltelve.
Ha csupán szép, annak mi értelme…
Miért álcáznám a köveket smaragdnak?
Attól még csak kavicsok maradnak.

Túlvilági találkozás

Újra találkoztunk a temetőben,
csendesen lépkedtél felém
nagy csokor illatos virággal.
Jéghideg, mohos föld alatt feküdtem
a korhadó koporsó ölén,
rajta nyíltam egy gyertyalángban.

A fejfámnál összekulcsolt ujjakkal
álltál egy percnyi csendben,
s mintha elhangoznék valami;
csak szíved formált néma szavakat
de tisztán érthető volt minden…
mert itt könnyű bármit is meghallani.

Könnyed kísérte könyörgő imádat:
igen, Miatyánk megbocsátott,
ne aggódj, kedves, már jól vagyok!
Csak nem tudom átölelni a vállad,
nincsen többé hatalmam, látod,
pedig ez lehetne talán vigaszod.

Elfordulsz lassan, és én ordítanék,
hogy ˝maradj!˝ De nem tehetem;
az én hangom hiába várod…
Integetek majd utánad. Most menjél:
még innen sem bírom, kedvesem,
nézni és érezni keserű gyászod.

A fűzfa

Szememben legszebb a szomorúfűz,
alatta mélyen alszik a mező,
a tövénél halkan pattog a tűz,
mellette büszke fekete fenyő.

Szelíden szisszen az éji szellő,
bájosan bujkál ágai között.
Magányos rétet rejt el az erdő
fáradt falvak és városok fölött.

Hold hűvös fénye, varázs-fehére
- levél fonákján ezüst foglalat –
erős cérnával ereket fércel,
színére mintáz mélyzöld árnyakat.

Fű a fekhelyem, fa az otthonom
védőn oltalmaz vékonyka ága,
altató dalát halkan dúdolom
s betakar békés lombkoronája.

Fél a fűzfa. A csendet siratja
- tiszta könnyeket hullat kezemre -
lentről felhallik egy harang hangja,
zaj s nyüzsgés: nyugalmat temetnek.

Tudom egyszer befejezem verseim

Tudom egyszer elsimulnak végleg
az idő hullámai mint sinusgörbe
szaggatottan pittyegő monitoron

Tudom egyszer megszűnsz nevetni
hisz végtelennek tűnő boldogság
nincsen és minden forrás elapad

Tudom egyszer minden fényképünk
kifakul és sárgás-napette színe
a valónak csak halvány másolata

Tudom egyszer mindenki életében
a hormonokba fullad tisztessége
mert hinni akarja a lehetetlent

Tudom egyszer a halálos ágyamon
kergetni fogom régvolt emlékeim
de a kómában azt nem nézi senki

Tudom egyszer elnémul a telefon
és hiába vársz oly tehetetlenül
mikor nem érkezik több sms mert

[…]

Jelentéktelen jelentés

Jeltelen vagyok és jelentéktelen;
amolyan kis szürkén tétova porszem.
Néha felkavar a szél,
megszédít, és magasra röptet.
Olyankor színesnek képzelem magam,
csodásnak és érdekfeszítőnek.
Akkor néznek szivárványnak
- érdekes optikai csalódás -
azt hiszik, nekik festem a képeket,
pedig mind délibábszerű hazugság …
Néha egy-egy részem leszakad rólam
és belemar az emberek szemébe
- odavitt a szél, én nem akartalak bántani titeket! -
De aztán a képeket elmossa az eső
és szétázik a szivárvány is:
elnehezült színei lecsepegnek a sárba,
áttetsző lesz, mint egy nylon szatyor
- csak az lassabban bomlik el,
én talán nem vagyok olyan mérgező –
Az emberek is kitörölnek a szemük sarkából,
aztán szépen hazamennek.
Talán hullatnak egy könnyet utánam.

Ne félj, csak a szél beszél…

Szeretlek. Hallod?
Ahogy hozzád simulok,
bőröd lágyan becézem,
és kócos hajadba túrnak ujjaim.
Így kapsz szerelmes borzongást
- ahogy oly sokan tőlem -
Ugye, milyen jó velem?

A kezemben tartalak.
Érzed a zenét?
Nemcsak a füledbe húzom,
milyen hangszert szeretsz?
Mondd! Gitár, vagy klarinét?
Talán hárfa vagy hegedű,
dobok, harsogó trombita.
- Ha akarok, megváltozom! -
Hallod az asszonyt?
Úgy sikolt, mint sápadt kísértet,
vagy a síró gyerekeket,
valahol elhagyottan üvöltenek,
mondd, ráz már a hideg?
Páni rettegés arcodon:
mert megtehetem veled.
Megfagyaszthatlak…
Mert most épp gyűlöllek:
falaiddal, félelmeiddel együtt!
Én el tudlak sodorni,
akár levelet az áradat!
- Melyik arcomnak hiszel? -
Melyik felét kéred Janusnak?

[…]

Ne félj, csak a szél beszél,
buta suttogás az egész,
hunyd le szemed, és ne félj!
Ne félj, ne félj, ne félj…

Az idő megáll, majd elszalad

Egy pillanatra megtorpan az idő:
szemedbe nézve múltunkat látom.
Ijedt lyukká szűkül, majd kitágul;
könnyharmat csillog a szempilládon.

Az utca hullámos hajadba bújik:
összekócolja ujjával a szél.
A mosolyt csak képzelem arcodra.
Remegő kezed tőlem mit remél?

Megrándul ajkad, és akkor kimondod
a búcsú akadozó szavait.
Még mindig olyan sima a bőröd…
Csak állnék és csókolnám hajnalig.

Lassan lehajtod fejed és elsétálsz.
Nincs-percekbe fulladt a pillanat.
Utánad nézek, míg eltűnsz a sarkon.
Az idő elmegy. A bánat itt marad.

Tavaszom, tavaszod

Benned még megszülethet a tavasz;
Énbennem már régóta vajúdik.
Ébren vagyok most is, csak leheverek,
karikás szemmel virrasztok hajnalig,
mikor eloszlanak a ködfellegek.

Én az őszben is csak fényt keresnék.
Te megbékéltél az évszakokkal?
Igen, úgy látom, sikerült neked.
Az én fülemnek zörgés a hulló avar.
Nem szeretem a halott leveleket.

Lásd, soha nem alszom téli álmot.
Nem tudok: se hosszút, se rövidet.
De te csak álmodj: később elmondhatod.
Engem megöl a bennem ragadt kikelet.
Pihenj csendben. Majd jön a te tavaszod.

Én is elpusztítom őt magamban.
Mesélj majd, hogy milyen a kökörcsin.
Ülj mellém, szólj mindenről: meghallgatom.
Ki lettél legbelül, milyen vagy odakinn.
Látod? Az a fa leszek, ott a hegyoldalon.

Akarom, hogy mindörökké

Falevelek hullását akarom.
Öregedő vacogását a télnek.
Szerelmes csókot ébredő tavaszon.
Zivatar szagát a tűzforró szélben.

És lássam az éjt. Halljam a csendet.
Perzseljen a Nap, verjen a jégeső.
Hulljon arcomra a hajnali permet,
és itt legyen boldog a szeretkező.

[…]

Fejest ugrok egy festő vödrébe,
elmerülök és bugyborékol szavam.
Ott feloldódok a színekben végre:
s a ligeti padra festetem magam.

 Szerelmek

tiltott gyümölccsel bujkálsz
mert többet jelent mindennél
az új várakozás adta izgalom
de izzadt pillantással lesel
körbe rettegve hogy ellopott
perceitek irigy hetek viszik
tova s halott rovarként tűre
szúrva végzi így szerelmetek

ha felhevítenek vad hormonok
szinte szétfeszít ott valami
legbelül talán gyilkolnál is
érte hogy te légy a birtokló
úgy hajítasz sutba értékeket
mint használhatatlan rongyot
a kínzó vágy képes mindenkit
széttaposni beszűkült utadon

Platon tudott valamit de nem
figyelték szavát Trója állna
ma is és a bűbájos Cleopatra
sem haraptatta volna halálra
magát kígyókkal de mért kéne
ideált keresni mikor nincsen
vagy tán kell a beteljesülés
na ez ám tökéletes paradoxon

lassan talán sivár évek után
csap át szerelemmé a bizalom
de hogy mély lesz vagy lapos
senki se tudja ez a végtelen
misztériuma állandó kérdőjel
de van esélyed a boldogságra
csak higgy benne tán hisznek
majd tebenned kis idő múltán

melyik válik igaz szeretetté
majd ezt kell megválaszolnod
átéltél már annyit hogy tudd
nincs két egyforma boldogság

 Nyár Te voltál...

Nyúlnak az árnyak
félnek a vágyak
Mért megy el a nyár
de jó, hogy itt voltál
de jó, hogy itt vagy
ugye leszel, ha fagy,
ha majd szitál a pára

s a tavasz még árva
ugye beszélünk még
mint nem is oly rég
hallgatlak, ringass csak
de mész s most nem maradhatsz
de jó, hogy vagy, de jó, hogy voltál
nem is volt út, de idetaláltál
titkodat őrzi a könnyed lépted
most nem suhan el de visszatéved
az árnyak a fények
a vágyak is égnek
visszajön majd a nyár
de jó hogy itt voltál,
de jó, hogy itt vagy
de jó, hogy vagy...