Tarpay:

Megjelent Bencze Bertalan "Ibolya-vető" című könyve az UNISHER kiadó gondozásában, mely megrendelhető a vasarlas@unisher.hu e-mail címen..

Ajánlás:

Bencze Bertalan: Ibolya-vető

..."Azt akartam hallatni, ami füllel nem hallható.
Azt szerettem volna, hogy szem nélkül lássatok!
S amiben vakon-süketen is hittem;
hogy szív nélkül érezzetek!
Már tudom; nem sikerülhetett..."

Zárszó

Elmehetsz elvetélt álmaimból.
Kiéghetsz kihűlő lázaimból;
Unott lámpakörte.
Tűzhányó szemed már gyenge mécses,
Gyönyörű tested kétesen ékes.
Enyém! Te? Örökre?

Lebbenő haj déli szél vízében,
mély-sötét fátyol, éj-színű ében,
eltemetlek lassan…
Megriadó csend halk nesze rajtam.
Hazug szavaid sarokba hánytam,
s társamra találtam!

Fodrozódó vadvízen árnyképed,
Hidd el, kedves, immár semmivé lett;
elfújta egy szellő.
S már tűnj te is! Hiszen más te sem vagy,
csak amit álmában lát meg az agy;
Reggel feledhető…

Impresszionista szerelmes

Cigarettád szívom.
Derekadra vágyom.
Fehér szellő, fekete könny;
Gyönyörű halálom.

˝Jaj˝ lebeg a számon.
Patyolat-szín fátyol
El ne rebbenj, el ne tűnj
ködbe tépő álmom!

Magos, hegyi barlang
Hívogat; ˝Takarlak!˝
Lila fecskék, kék bagoly!
Hol van az a barlang?

Magos hegyen kis ház,
Kicsiny boldogság-váz.
Ébredő Nap a szemedben,
Ragyogón átpásztáz.

Lásd, Kincsem, immáron
elfeketült örömmel,
s felcsillanó bánattal
ragaszkodom Hozzád…

Kavics-monológ

Te emeltél föl,
így lehetetlen az, hogy
én dobjalak el.

Kezedben sorsom,
de vajon a szeretet,
vagy a görcs szorít?

Adj finom jelet;
(a kétség ölni képes)
Eldobsz? Melengetsz?

ó-magyaros haiku

 Elindulás előtt

Negyed óra, s mennem kell…
Itt hagyom füzetem, versemet benne.
Várhatsz rám, talán még visszajövök.
Legalább te higgyél benne…

Itt hagyom régi-régi, jó magam.
Szemem büszkén-bátran előre vág!
Ne sírjál Kedves, s ki se nevess!
Jól tudom én is; ez nagy marhaság.

Ellépek a felnőttkortól, mint hajóra szálló
Matróz, ki magának jobb partot keres.
Nem reménnyel telten, csupán megszokásból
Indul, mikor látja: az ég alján veres

Nap jő fel, épp’, hol összeér a két kék
Egy pontban: az óceán, s a mély ég…

Állapot-ábrázolásaim

1.

Borzas szőrű kóbor kutyák
Fához állva eldalolják
Szaglolódó bánatom…

2.

Élek a földön,
De nem a Földnek
A végtelenben létezem;
Így képzeletem is végtelen.
Fejem közel a sírhoz,
Szemem távol az űrben,
S hiszek megváltó lázakban.

3.

Vagyok a befagyasztott indulat,
Mely olvadozva kiutat kutat.

Vagyok a háborgó hippy-ivadék.
Ha dolgozni hívnátok; csak nevetnék.

Vagyok a bús-beteg ˝Tóth Árpád ˝-homály;
A társra váró, kiéheztetett magány.

Vagyok és vigyorgok! Egyedül. Így! Igen!
Tudtam, hogy ez lesz; nem lesz velem senki sem…

4.

Meg ne nézd, hogy honnan jöttem,
Merre megyek, ki vagyok!
Hátam mögött ásatások,
Földíszített hazugságok
Romjai.

Meg ne tudd, hogy mit szeretnék!
A te dolgod ennyi csak:
Erzsi-csókkal, Anna-testtel,
Múló-örök szerelemmel
Szeress most!

Őszi szerelem

Már néznéd a Hold sárga arcát,
Már megcsodálnád sápadt arcát
Már mondanád, hogy fenn az égen
Velem kell élned fenn az égen…

Már repülnél velem ki, az őszből,
Már kiáltanál: elég az őszből!
Élni akarok! Élni a tavaszban,
Élni, élni, s halni a tavaszban!

Már kellene a vigasztaló szó.
A végtelenbe irányító szó.
Már hallgatnád és visszanéznél,
Könnyes-szép szemembe visszanéznél.

Már átlátszók a fák lombjai.
A múlhatatlanság lombjai?
Lám a nyár is elment. Vége.
Élni? Élni? S jöhet a vége?

Tudom fáj a csalódás néked.
Tudom fáj az élet is néked.
Megértelek. Repüljünk együtt!
Az űrbe, a Holdba, a halálba együtt.

Orion-öv

Az a három csillag
Odafönn az égen
Szinte egy vonalban
Olyan ép-szép éppen,
Mint ifjú koromban
Ahogyan ragyogott,
Ma is úgy ragyog ott!
Annyi a különbség:
Amitől más az ég,
Ami megváltozott;
Én már nem vagyok ott…

*

Csillagász szemében
Csak Orion-öv ez.
Nekem Kaszás-csillag,
Magyar gatyamadzag,
Mit a megkésett arató,
Míg hazafele ballag,
Olykor fáradtan megállva,
Derekán komótosan
Ég-rendbe igazgat.

Pillanat

Hogy itt vagyok? Tekintsd véletlennek!
Lásd: ilyenek a véletlenek.

Hogy átkarollak? Csodálkozz nagyot!
Ezt érdemel ez; csodálatot.

Ha csókolom szád? Szinte el se hidd!
Valótlan, mint volt-reményeink.

Nálad lehettem? Álom volt, érzem!
Fölkeltettél; s haza kell térnem…

Darázs

Magamra hagyatott vak
voltam melletted csak.
Az égre fekete-bárányfelhők
Kúsztak, majd lassan odébb másztak ők.

Aztán a dió is lepotyogott…
És amint hevertünk ott;
Úgy láttam: szemed élet- parázs.
de fölriadtam; megcsípett egy darázs.

Szerelmünk csak egy lázas este volt.
˝Nem hagylak el.˝ Mondtad. Vajon el is hitted?
… a közelben eltévedt fürj szava szólt.

Most félhomályban suttogok,
Csendben ejtem nevedet.
Nekem most már ez is sok…

Örök árvaság

Már úgy vagyok, éppen csak annyira élek,
Mint faághoz aszott téli bogyó.
S ha éneklek; az sem az én hangom már;
Szél-isten fütyöltet meg, zavartan.

Régi dalos kedv, zöld-kancsós bor!
Annyira távol! Volt-e valóban?
Simogatta-e csikó-frizurám
Erősnek gondolt gyönge apám?

Ő már mindent lát, tudva: minden mellékes,
s fanyarul, mint éltében, most is somolyog,
Lassan már velem is megosztva titkát,
Hogy tovább is van ő, és nem is lesz halott.

Lelkem megnyugodott, hisz´ láthattam ágyán,
amint búcsú helyett, fiamtól elköszönt:
szemén ott ragyogott az arany staféta-bot.
Csak érteném; e rongy, bordáim közt miért fáj?

Lehet; most kell éreznem, a haláltól szúrt sebet?
Hogy mennyire fáj ha egy lélek-darab
bármily kis időre, de lelkemből kiszakad?
No, ha így van, fiam! E kínt te sose érezd!

De legalább is későn, bölcsen, érettebben!
Ha már úgy érzed: kezem, örökké kezedben…

Vígkovácsnak, barátomnak…

… nekrológ helyett

Még nincs két éve, hogy félévszázados évemre
ünnepeltettem magam
s Te, nagy-lazán így csitítottál:
˝ Mi az, az ötven, Öcsém? Na, fussál! Húzzál el gyufáért!
Te még csak zsenge inas vagy.
Én már régóta verem a vasat!˝

Drága Barátom! Emlékszem; Veresegyházon
Tettél rá célzást, látjuk-e még vajon egymást?…
Jó-magyar, ősz Hephaisztosz! Már tudjuk, itt nem,
Ám odaát, izzadt homlokainkat megtörölve,
Jólesően elfáradva fogunk mi még
izzó parázs fölött sűlt hús, s laza fröccs után
újra parolázni!

S már látom is az Istent, fújtatód mellett,
Amint öröklétet-adó leheletével élteti
Vígkovács-lelked…

Alea iacta est…

A reggeli szélben ma összekoccantak,
mint fakupában a három kocka,
a Zörgőfa-virágban a szikkadt magvak.

Megláttam az Ősz tekintetét,
és nem lombok közt átszűrt, arany Nap szemében.
Éreztem sajátos jég-leheletét,
s az érintése nem hátat simított.
Fanyar illatát sem megfonnyadt avar,
s nem dér-cukros, vén fű hangulata adta;

belülről fakadt fel őszöm fekély-tudata.
Távolból tompán harangok üzentek.
Megértettem: össze kell szednem jegyzeteimet.
Rájuk még szükség lehet utolsó lecsóm alá.
Ellobbanó gyújtósnak.

Katicabogár


Szelíden
testeden
egy bogár
utat jár.
Figyelem.
Szeretem
az ilyen
aprócska
semmiket.
Melleden
kecsesen
szaladgál.
Meg-megáll,
elindul,
felzümmög,
elcsitul.
Rád nézek
melegen,
könnycsepp ül
szemedben.
Ijedten
kérdezem:
mi a baj
kedvesem?
Miért sírsz
Kisvirág?
˝Csacsi vagy!
- feleled,-
Ez csak a
boldogság.˝

Születésnapodra

Éjjel megébredtem
és, mint egykor régen;
elnéztem alvó arcodat.

Indult volna kezem,
hogy simogasson szépen,
de megdermedt a mozdulat

és visszarettentem.
Féltem, érintésem
felkölt, s ellököd karomat.

Végleg megértettem,
hogy szívem mélyében
már csak én őrzöm a múltat.

Kislányomhoz

Kicsi lányom, kicsi vérem
Ül a hintán, lába leng.
Édesanyja halk virág.
Merre van? Ki tudja?

Kicsi lányom földre pottyan.
Sértett-térdből vére hull.
Ne sírj, lánykám, jön majd szülőd.
Megtörli könnyes-szép szemed.

… Kicsi lányom! Mit véthettél?
- Őt kérdezd, ha rád talál! -
hogy te meg sem születhettél…

Út, vége

Ég kacsintott rám,
s benne egy kép.
A Kép, melyet láttam,
vagy látni reméltem.
… elindultam.

S az Úton a lábam…
Jaj nem is láttam:
olykor kék volt,
máskor szürke,
s néha zöld a tér:

Korhadt ágak;
eleve-meddő vágyak
fogadtak fanyalogva,
és én mégis
léptem csak tovább.
… Ha tudnám, hogy miért is?

Rontott tisztáson, robbant
pöfeteggombák
szürke porába’ tapostam.

Végül, a hegy tetején,
s pontosan ott ahol
cserje, s bokor
alig él meg;
ötvenméteres fámra találtam.

És Ő, értőn, legszebb ágát
hajlította nyakamhoz.

Dal

Nincsen csodálatosabb.
mint harmat-füvön járni,
zöldes-kék fenyők közt
csendesen megülve,
kelő napot várni.

S ha fellángolt, hozzá
himnuszt énekelni,
simogató hajnal-szélben,
gondtalan-felhőtlen
mindent megköszönni.

Józan-hűs patakban
szemet, arcot mosni,
örök-ifjú feleségnek
ébredő mezőről
vadvirágot hozni.