Eduard versei
Gámentzy Eduárd - költő
- Az Alföld Egyesület által kiírt Szárnypróbálgatók országos költői versenyen I. díj, 2006. január 21. (az Aludj kedvesem c. verssel)
Aludj kedvesem
Ne mozdulj, kedvesem, ha fáj!
Feküdj nyugodtan, itt vagyok!
Karom erős, megóvlak, tudod!
Ha jönnének érted csúf angyalok.
Mi az nekem? - hiszen ismersz! -
Északon döntöttem a fát,
és térdre hullott előttem minden,
Az erdő és a nagyvilág!
Őrzöm az ajtót, aludj kedvesem!
Az infúzió halkan dobol.
- Emlékszel? - Ismerjük ezt a táncot! -
- Egyszer jártuk már valahol! -
- Ne bánkódj! - A hajad újra kinő! -
- Így is szép vagy! - hidd el nekem! -
- Nem sírok! - én nem! Csak a por...
- Aludj nyugodtan..., kedvesem!
Egy délután
Borostás reggelek után,
Jöttek a jólfésült napok.
Kopogtatott egy délután
Valaki, csomagot hozott.
Fizettem, mindig fizetni kell!
Hozta a tisztított ruhát,
Hogy felvehessem a tegnapok
-Kivasalt kényszerzubbonyát.
Honvágy
Pár üveg sör mögé bújok el,
˝One more please˝ mondom majd sután.
Otthon most csillagos este van,
-Itt csak egy ˝fucking˝ délután…
Sóhajok ( 2 )
Páncélos bogár hátára ült
Egy harmatcsepp, s a könnyű pára
Ellibbent, - akkor észrevettem
- Itt járt Isten. – Vérzett a lába…
<0> *****
Olyan erők mozdulnak itt,
Hogy bőröm sokszor széthasad.
Előtűnnek a lüktető,
Betonba hajlított vasak.
<0> *****
Kalapáld a szívem,
Égi kalapács!
Bádog-emberségem
Hidege kiráz.
<0> *****
Azt hittem egyszer, óriás vagyok.
A földre dőltem, szédültem nagyon.
Aztán mikor végre feleszméltem,
Hangyák léptek át a lábamon…
Számok
Apám örökre huszonkilenc.
Én már elmúltam negyvenhárom.
Anyám is csak negyvenegy,
Bátyám kettő volt, akkor nyáron…
-És nincs már senkinek esélye
Talán csak nekem,
-A negyvennégyre…
Ez a toll
Ez a toll itt minden lehet!
Lehet a késed, fegyvered,
Lehet ölelés, kenyér,
Szeretőd aki visszatér.
Veszélyes, puha, vaskemény,
Fekete koporsófedél.
Szelíd, mámoros éjszaka,
Hajléktalannak otthona.
Magányt elűző oltalom,
Ítélet, erő, hatalom!
Idétlen fintor, csúf grimasz,
-S ha jól forgatod,
Lehet vigasz!
Álmomban
Álmomban olyan boldog voltam,
Nem is hittem, hogy én vagyok!
-De mégis annyira ismerős volt,
Az a hófehér halott,
Akit annyian körbe álltak,
Mint életében soha még.
És sírtak,
-ő meg csak letörölte,
Arcvonásaim helyét.
Nevessünk
Nevessünk!
-Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
-Szívünk…
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon…
Így simogatlak
A Karácsony nem hozott havat,
De nekem még tavalyról maradt
A hűtőben, a levesek mögött,
Majd összeszedem szépen délelőtt.
-És gyúrok olyan hógolyót Neked!-
-És megdobom a csillagos eget,
Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon,
Olvadjon el, ahogy a fájdalom.
S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.
-Így simogatlak utoljára meg…
Hazudni szépet…
-Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!
És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
-Csak igazat ne!… Az fájna!
Tedd meg!… Csak egyszer, utoljára…
-
Mint az a kutya
Lábamhoz ül a délelőtt,
Mint az a kutya, úgy pihen.
Elszürkül minden szenvedély,
Kialudt bús szemeiben.
Mint az a kutya, csak hever
És nagyon-nagyon messze néz.
Mindenen át,… A tengeren…
-Most nincs erőm sorolni még!
Emlékszem hogy sütött a nap,
Felhőket hajtott Dél felé.
Tudtam, eljönnek érte majd,
De ő is, mintha értené.
Úgy nézett ahogy a hegyek,
Nyugodtan, mozdulatlanul.
-De jobb ha nem viszem tovább,
S leteszem lágyan valahol.
Itt hagyom őt a papíron,
Takarják puha verssorok.
S hogy ne maradjon egyedül,
Majd sokszor hozzá lapozok.
Legyen szabad! Hiszen ezért
Ugrott át falat, kerítést.
-Most alszik, mert nem bírtak vele!
-Nekem is élezzetek kést!
Bátor vagyok, nem félek már!
Túléltem mindent valahogy.
Holnap én is megprobálom,
-Mint az a kutya, - ugyanúgy!
Bocsánat!
A favágók megölik a fákat
És nem mondják Istennek:- Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
Ha mondanák, úgysem értené meg!?
A fák sírnak, s rettentő haraggal,
Farkasszemet néznek még a Nappal
Utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.
Mozdulatlan karjaikba zárva,
Pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak…-Őket úgy szerettem!
-Mondja már ki valaki helyettem!
Valamikor a világ
Valamikor a világ,
Olyan csendes mint a tó.
Amikor a szél se rezzen,
Békés, nyugalmat adó.
Lábujjhegyen jön az éj,
Nagykabátján csillagok.
Zsebébe minden belefér,
Boldog, s boldogtalanok.
Akinek csak szíve van,
Odabújik egy kicsit.
Átfázott nappalok után,
-Holddal takarózni itt.Most Ő jön…
Szóba álltam Istennel miattad!
Letérdeltem, elmondtam száz imát.
Segít majd, mert nagyon rég nem kértem
Csak adtam amit tőlem megkívánt.
-Sorolhatnám! – Mi értelme lenne?
Nem számít már, hogy mikor mit kapott.
-De most ő jön! – Tudja jól hisz’ eljött,
S lehajtott fejjel végighallgatott!
Lejárt zálogcédulák
Csak lejárt zálogcédulák…
-Nem fogom siratni tovább
A gitárt, a nőt, a verseket
Mit nem írtam meg! – Mert nem lehet
Mindent akarni semmiből.
-Mert nem lehet!
Úgysem sikerül…
-Csak lejárt ócska papírok…
Anyám gyűrűje, szép napok.
-Szerettem volna kiváltani!
A világot is megváltani!
De minden, minden ott maradt
A zálogházi pult alatt,
Páncéldobozban egy napon.
-S én itt, - a másik oldalon…
Ahogyan régen
Aludni kéne
Ahogyan régen.
Lehajtott fejjel,
Anyám ölében.
Kelni a Nappal,
Vidám tavasszal.
Szállni fecskékkel, darazsakkal.
Gurulni domboldalról völgybe,
Pörögni, forogni körbe-körbe.
-Utána újra!
Még egyszer,… százszor!
Nyakláncot fonni
Fűből, virágból.
-Elvinni neki!
Hazatalálni!
-Minden ölelést meghálálni!
Hozhatok neked
Hervadó virágok helyett,
Hozhatok neked színeket!
Kéket az égről,
Aranyló sárgát,
Legyen belőle
Takaród, párnád!
Ezüstöt csillogó
Forrás vizéből,
Hozhatok neked
Feketét, mélyről.
Nem olyan gyászos
Elszomorítót,
Csak olyan elfedő
Menedékadót.
Hozhatok neked
Hófehér márványt,
Legyen a tükröd!
Hozok szivárványt!
Kifeszítem föléd
Nem sírhatsz már soha!
Hozhatok neked!…
-Csak tudnám, hogy hova!
Egy délután
Borostás reggelek után,
Jöttek a jólfésült napok.
Kopogtatott egy délután
Valaki, csomagot hozott.
Fizettem, mindig fizetni kell!
Hozta a tisztított ruhát,
Hogy felvehessem a tegnapok
-Kivasalt kényszerzubbonyát.
Pók hálóján
Pók hálóján ring az élet,
Egekbe szőtt selymes csapda,
Nem ereszti szitakötőm,
Mindörökre fogva tartja!
Bárhogy verdes, bárhogy menne,
Mégis marad körbe fonva!
És amikor belenyugszik,
-Szárnyait a földre dobja!
Én is itthon vagyok!
Két ujját szájába veszi
A szél, és úgy fütyül nekem,
Ahogyan nem tud senki más,
Ezer közül felismerem!
Kigombolt ingemen átsuhan,
Hűvös kezével megsimít,
Lemossa rólam a világ
Rám tapadt függőségeit.
És megyek-megyek a nagy hegyen,
Óriásra nőtt fák alatt,
Tudom a mókus hol lapul,
Hol rejtőzhetnek madarak.
Hiszen én is itthon vagyok!
-Látod?! Minden hozzám hajol!
Hiszen én is itthon vagyok!
-Csak eltévedtem valahol…
.
Elég egy szó is
Ne mondd hosszan!
Elég egy szó is!
Hiszen már rajtakaptalak!
Szemedben ködös hajnali pára,
S benne költöző madarak
Készülnek sietve útra kelni,
És mosolyodban valahol,
Ott van a kérdés,
Ott van a válasz.
Csak én nem vagyok ott sehol!
Nincs kulcsom
Kulcsom nincs.
-Minek a semmihez?
Kartondoboz a házam.
Nincsenek rajta ablakok
Se ajtó, hogy bezárjam.
Úgysem jár erre senki sem!
-Talán azért, mert félnek
Kopogtatni egy dobozon.
-Pedig bejöhetnének!
Vers Neked
Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.
Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!
-Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
-Ha nem akarsz is hozzám érsz!
Holnapra
Megfagytak mind a bogarak,
Becsapta őket a tél nagyon.
Tavaszt hazudott,- mosolyt!
-S ők előjöttek egy hajnalon
Oda, hol nincs már menedék,
Ahonnan nincsen visszaút.
-Holnapra fonok majd nekik
Jégből, - valami koszorút…
Könnyű lesz
Könnyű lesz győzni fölöttem,
Nem dicsőség, most úgy vagyok
Mint sebesült a harcmezőn,
Ki alig él, de nem halott.
Még nem tudom milyen sebek,
Véreznek át az ingemen.
De érzem, hogyha mozdulok,
A világ nem mozdul velem.
Az ég is egyre alkonyul,
Nem látok fényt, se csillagot.
És én sem vagyok látható,
Megvakultak az angyalok.
Nem látnak, nem is hallanak!
Hiába küldenék jelet.
-Mondjátok! – Kinek kell ilyen
Fájó, halálos szeretet!?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
