Felszedtem egy plázacicát


Annyira hideg volt, hogy összehúztam magamon a kabátomat és életemben nyolcvanhatodszor, de most már tényleg baromira komolyan eltökéltem, hogy szeptembertől áprilisig vastag sálat és kalapot fogok hordani. De arra tekintettel, hogy momentám eme kiváló találmányai az emberiségnek nem álltak rendelkezésemre inkább csak összehúztam a nyakamat, mint Tom, a macska, mikor tudja már, hogy egérelfogási kötelezettségének sorozatos elmulasztása miatt ki lesz vágva a hóba napozni.

Annyi volt csak a különbség, hogy míg a macska Jerry sprintertempójának szószerinti utólérhetetlensége miatt ELŐRE fázott a szitutól én egészen konkrétan és JELEN IDŐBEN vacogtam az utcán.
A hidegérzetet mérséklendő úgy döntöttem, hogy változtatok aktuális fizikai adottságaimon, így aztán tovább fokoztam a fejemnek a vállaim közé húzását és egyidejűleg az államnak a mellkasomra fektetésével újabb több négyzetcentiméteres területet mentesítettem teherileg a hőhatás konkrét hiánya alól. Így belegondolva kár hogy ezt nem láthattam kívülről, mert kellően habókos pasinak tűnhettem, ahogy az egyébként sem kifejezetten NBA kosárlabdás magasságomból újabb 8 centit lealacsonyodva bandukolok az utcán, leszegett állal, a földet pásztázva, kissé görnyedten és szemben a széllel.
Azért is jó lett volna, ha ezt kívülről nézhetem /egy meleg szobából, forró teát kortyolgatva és némi nagyonszép káröröm kezdeti jeleivel a rajzfilmeken edzett lelkem tárgyiasult kifejezéseként/ mert akkor láttam volna, hogy még egy ugyanilyen kalap és sálmentesített tökhülye kódorog az utcán – még hozzá szemből- és miután Ő is olvasta a Murphy féle törvényeket így pont fejmagasságban fognak találkozni.
De nem kívülről néztem, így aztán pár pillanat múlva ültem a földön és a fejem jobban zúgott, mint a tajgán a szél és homályosan láttam csak a velem szemben ülőt. Először arra a következtetésre jutottam, hogy van okom sajnálni a másikat, mert egy ilyen keményfejű, makacs és konok öszvérszerű tulokkal, mint én fejbekoccintóst játszani, az nyomorúságos következményekkel járhat, de a feltörekvő empátiámat elnyomta a tény, hogy mielőbb meg kell keresnem a szemüvegemet, mert különben a homályosra beállított optikai alapállapotom standardizálódik, az esetleges erre haladók figyelmetlenség okozta szemüvegre rálépősös fizikai behatása okán.
Így aztán akár azt is írhatnám, hogy azon melegében kotorászni kezdtem a szemüvegem /vagyis szemműanyagom, de az kevéssé közhasználatú szó, úgyhogy csak a froclizós kedvű olvasóimnak írtam le, utalva arra, hogy tudom miből készült a szem… az okulárém, vaze! - egyébként a miből kérdésre adott adekvát válasz az a minimálbér kétszereséből, a fene a kivitelezőbe/. Szóval úgy döntöttem, hogy nem írom, hogy azon melegében kezdtem keresgélni, mert inkább azon hidegében keresgéltem a ˝drága˝ és aktuálisan ˝egyetlen˝ optikai kiegészítő és látásjavító, orron egyensúlyozó fülön rögzített készülékemet. És képzeljétek. Az a másik hülye is kotorászott. Nem kell ám rosszra gondolni, se nem rabló, se nem meleg (bár ebben a hidegben lehet nem bánnám- vagy mégis) Ennek meg a kontaktlencséje esett ki. Mindkettő. Ezt rövid úton megtárgyaltuk, hogy aszongya /ő/: kontaktlencsék. /én/: szemüveg. Röhögtünk. Mondom aztán neki, miután vagy kétszer nagy óvatosan körbekerülgettük egymást a kellemes Alaszkát idéző időben hajadonfőtt /ez a hajadonfőtt, na ez megérne egy misét, de szerintem itten nem kezdek bele, mert elvesztenétek a fonalat, mint az Ariad nejéét amaz mondai hős a bikafejű manus utáni nyomozás kritikus periódusában/: Nagy szerencse, hogy nem jött erre, egy harmadik, szerintem a mai formánk alapján az üvegszemű lett volna, képzeld azt a horrort!
Nem hiszitek el, mit tettünk erre! De, igen: ültünk a fagyban és rázott minket a röhögés. Pedig micsoda tragikai erejű találkozás volt és mi meg komédiát variáltunk belőle. Aztán szemből egyszercsak elhalkult a nagy vigyor. Mondom neki, mert látni nem látám rendesen: Ne hagyd abba a röhögést, mert nem tudom merre vagy! Azt feleli erre nekem társam a bajban:
Hallod-e Te se fogsz röhögni, ha megmondom neked, hogy most ültem rá a szemüvegedre. Ojvé!- mondtam erre, pedig semmi olyan típusú genetikai indokom nincsen, ami miatt jogszerűen ojvét mondhatnék és hozzáfűztem még, hogy: Bakker!

Aztán hirtelen megvilágosodtam! Tényleg így volt és nehogy azt higgye bárki, hogy csak azért tettem ezt, mert felkapcsolták a köztéri lámpákat! Egyáltalán nem. Az sem volt az ok, hogy sokkot kaptam volna a ˝drágalátos˝ szemüvegem /vagymi/ várható állapotának belső lelki monitoromon feltűnő kacskára deformált képének hatására. Nem bizony. Fokozni az izgalmakat nem kívánom tovább, ezért aztán előadom, hogy megvilágosodásom forrása a szerencsétlen véletlen egybeesések szabályait megalkotó koronázatlan Murphy király volt.
Ha ilyen két dilinyós rövidlátó telibe trafálja egymást a nyílt utcán, akkor a nevezett remek elméleti szakember szerint mi történik, ha az egyik a másik szemüvegére ül?

Nos? Te ott kislányom a padban! Nem tudod. Nem baj ülj le, nem kapsz rossz jegyet, mert kivágott blúz van rajtad. Pistike! Igen, igen, Te: Na! Mi történik!? Nem tudod. Egyes! Hozd ki az ellenőrződet!

Megmondom, még mielőtt egy sereg olvasómnak be kellene írjam a szekundát. Szóval kérem én már tutira tudtam, hogy akkor én biza egész nagy eshetőséggel a kontaktlencséin csücsülök.

Így is vót. Dráma, dráma, dráma! De nem sírtunk, hanem röhögtünk. Mondom a másik hülyének: Figyejjé, Te drogozol? Azt mondja erre: nem dehogyis, de miért kérdezed.
Mert -mondom neki- Drága komám, nagy-nagy ritkaság olyannal összeszaladni, aki alapból ilyen ˝túlérett˝, mint jómagam. Kifejtettük még ezt az összefutás dolgot, meg törölgettük a szemünket a vigyorgástól, aztán megnéztem milyen állapotban van a vizuális kiegészítő erőforrásom. /ne arcoskodjál: igenis megnéztem, közelre jobban látok, mint a sas/
Mázli esete forog fenn – állapítottam meg, mert csak a szárai adták meg magukat, a lencséknek semmi bajuk. Így aztán elegáns lornyont csináltam magamnak és ezáltal a kettőnk együttes távlátási indexe a nulláról az ötven %-ra emelkedett.

Viszont az egy dolog, hogy én már látok, mert szétválásunk esetén a másik tragikus hős /időközben helyes púp nőtt a fején – hehe/ perceken belül tömeges közlekedési balesetet okoz az első alkalommal, ahogy átkel a zebrán. Semmi perc alatt kitaláltuk, hogy a száz méterre lévő plazában betérünk az optikushoz és ez milyen jó lesz!

Jó is lett és nem csak nekünk, hanem a közhangulatnak! Így utólag belegondolva olybá tűnhettünk, mint két egymáshoz ˝túl˝ közel került doberdói veterán. Vaksi társam kapaszkodott belém lelkesen, én meg az egyik kezemmel őt igazítgattam, a másikkal pediglen a gazdasági totálkáros szemcsimet /no végre megtaláltam a kellő kifejezést!/

Szóval engem eddig senki nem nevezett a hátam mögött cuncinak! Most viszont egyszerre többen is! No mindegy jobb az ilyesmit nem elaprózni – gondoltam és hősiesre tervezett arckifejezéssel megkerestük a célállomást. /addigra egész csapatnyi ifjú ítélte meg úgy, hogy kukkolóshownak tekinti a párosunk előadását/ Az optikusnál amúgy in medias res kifejtettük a köpenyes alkalmazottnak: kap egy ezres, ha a kinti tömegnek elmondja, hogy nem vagyunk melegek, csak vaksik és eltünteti őket.

Ez is megvolt. Még azokat a csalódott hangokat! Má’ szerintem teljesen rá voltak állva, hogy különféle netes oldalakon közölhető forró pillanatokat örökítenek majd meg a mobiljaikon, de a tervük füstbe ment, még jobban, mint Petőfinek.

Nagyon hamar 50 %-os javulást értünk el látásügyileg, mert a cimborám /púp a fején tojásnagyságú hehehe/ mondta, hogy kilences, meg tizenegyes és egyéb szakszavakat, kicsengetett egy tízezrest és fájó búcsút véve elpályázott haza borogatni a fejét.

Tőlem viszont elvették a szemüvegemet és azt mondták, hogy egy óra múlva lesz kész.
Igen intelligens lehetett az alkalmazott, mert mondta még azt is, hogy addig nézelődjek.
Köszi szépen. -mondtam neki fapofával. Majd igyekezni fogok.

Aha, nézelődni! Hát persze, mi mást?
/Ezt a marhát! Olyan szemüvegem van, hogy egy tízwattos izzót megfelelően elhelyezve fél perc alatt lángra lobbant egy jégkockát, erre elveszi és azt mondja: nézelődjek. Persze végülis csak látszerész, mit is várhatnék tőle?

Senki ne gondolja ám, hogy anyámasszony katonája vagyok /speciel ezzel a látással a katonaság szóba sem jöhet/.
Secko jedno /szabad fordításban: egy pillanat alatt/ kitaláltam mit teszek! Befelé jövet az optikustól húsz méterre láttam egy padot. Azt megcélzom, aztán nagy magabiztosan ülök ott egy órát és okosan nézelődök, mintha látnék is valamit. S ahogy mondtam úgy is tettem!

Igenám, de Murphy megint közbelépett. Elvitték-e a padot? Nem, dehogy, csak épp foglalt volt. Szép, nagy kétszemélyes pad és egy rövid szoknyás formás lábú hölgy ült rajta /nem lehet akkora pechem, hogy skót pasi, ugye neem?/ A kekeckedő olvasók számára közlöm, hogy a férfiagy, ha ilyen csinos női testrészt lát, akkor rásegít a látóideg-központra, így az egyébként tízdipotriás szemem ideiglenesen hármasra javult és már LÁTTAM is, hogy azok a lábak nagggyon csinosak.
Egy átlagos krapek ilyenkor kérem szépen lámpalázas lesz és odébbáll – ebben az esetben odébb tapogatózik – mert nincs elég önbizalma leszólítani egy ilyen bombázó alkatú nőt. Ehhez képest én?
Nos tippelitek?
Simán, lazán, könnyedén, adrenalin és tesztoszteron, valamint egyéb szintnövekedéseim gurgulázó hatását figyelmen kívül hagyva szólítottam meg a szépséget. /szép is volt, és egyébként darázsderekú és a cickókkal is minden a legnagyobb rendben volt, ezt időközben személyes csúcsot jelentő -2,5 dioptriáig felfejlődő látóképességem segítségével, mint egy radar pásztáztam le-/illetve majdnem át, de ez most mellékes-/

Amikor megszólaltam a hangom erejére, magasságára és színére egyidejűleg figyeltem: egy cseppnyi Banderas, némi Sean Connery (sajnos a korom miatt már muszáj erre is orientálódni) a többi természetes, és természetesen kissé öntelt én. Ahogy már-már mindeggyé válnak a szavak, ahogy már szinte csak az átható, női szíveket forraló tekintet számít, a könnyed, magabiztos mosoly, mintha azt mondanám az ezerszer próbált titkosügynökduma legjobb verzióját kiválasztva:
Nevem Bond. James Bond!

Na persze nem ezt mondtam, ez olyan snassz lett volna. Helyette egy turbóvillanásban dobta ki agyam a zseniális és egyben biztos nyerő mondatot:

Szabad ez a hely, kedves – kérdeztem.
/nem tudom figyelitek-e az exkluzív mondatszerkesztést, a kellően távolságtartó, mégis vonzón férfias szövetet, melynek végén ott rejtezik egy cseppnyi bók, s annak titkolt, de mégis kellően sejtetett kifejeződése, hogy az andalító szépségű, tüneményes mosolyú, csodacsinos szexistennőként tisztelhető lénytől be vagy gerjedve, mint az állat?/

Nem válaszolt, illetve olyan halkan, hogy csak a belső fülemmel véltem hallani pillekönnyű suttogását: Igen.

Mennyi báj, mennyi női cicázás volt ebben a szóban és mennyi intelligencia. Ahogy pontosan érezteti a férfival: nem vagyok az, aki addig fog csacsogni, amíg meg nem fájdul a fejed, nem vagyok egy olyan szörnyeteg, aki visszaél a teste és a lelke szirénhívogató kisugárzásával. Olyan vagyok, aki meghallgat, aki figyel rád, aki megérti gondjaid, aki tágra nyitja előtted egy bimbózó rózsákkal teli csodakert kapuit, s vár téged, mint gondos kertészt, hogy ápold, s kényeztesd mindazt a titkot, amitől egy nő, valóban nő./

Ilyen volt, igen ilyen volt az a bársonyon vízcseppként guruló igen, amit ez a csodalény mondott nekem. Nem is tudtam szólni a meghatottságtól, ahogy mindez tudatosult bennem. Szólni nem, de leülni azért igen. A hűvös elegancia tovább áradt belőlem. Érzelmeim villámként cikáztak, belém markolt a tudat, cafattá gyűrve lelkemet: Ez az alkalom nem tér vissza, itt a csend maga lehet a halál érintése, a rügyező érzelmek haláláé, melyek fagyott, sosem kikelő életként végzik a földön, ha nem cselekszel, ha szótlanul várod, hogy a dáma /mert az, efelől szemernyi kétségem nem maradt/ vesse le magáról kötelékeit s fordítsa meg az őstöl örökölt szerepeket, s vesse magát rád, úgy ahogy azt belső énje diktálja /Mert diktálja, ez is biztos, egyszerűen érzem a forróságot, ahogy vadul benne, ahogy szaggatja az illemet benne is, úgy, hogy mindjárt könnyek jelennek meg szép szemében az elfojtott vágytól/

Nem akarván megríkatni ezt a gyönyörűt, mély sóhajtással kezdtem a mondatot, majd egy húszmásodperces hatásszünet után beszélni kezdtem: Tudod meg sem próbálom elrejteni előled azt, amit megmoccantottál bennem. Óh, mit megmoccantottál! Ahogyan életre kelt bennem a szellő, hogy aztán forró tornádóként söpörjön el, s ragadjon el engem egy új világba, ahol már csak ketten vagyunk: Te és én! Ahogy rád pillantottam megállt az idő, s tudtam már, hogy ez csak kettőnk miatt van. A kegyetlen világ, amely kővé faragja a lelkeket engem is megtört már sokszor, de téged látva ismét önmagam vagyok. Ahol most élsz, mondd: van-e ki naponta mondja neked, hogy túlragyogod a napot? Van-e ki egyszerre éjszakád és nappalod, kivel átélhetitek a szerelem teljességét, oly módon, hogy az istenek a mennyből mindenkor csodájára járjanak.
Éreztem, hogy meg kell álljak e szónál. Hiszen, ha a válasza igen, akkor talán el is porladok. De, de képzeljétek: Nincs senkije! Nem volt még bátor, hős lovag, ki szerelmes szókkal, forró csókokkal kísérje át a magány sötét oldaláról a szerelem tüneményes szigetére. Nézett rám, a szemei túlragyogtak mindent, s azt sugallta: Folytasd.

S én így tettem. Az az óra maga volt a csoda! Oly közel kerültünk, ahogy tervezgettük a jövőt, s ahogy elmondtam néki mindazt, ami a múltból bánt. Mosolya maga volt az ígéret. Áradt belőle a nő, az hogy ért és tesz majd, tesz érte, hogy a MOST eltüntesse a múlt hegeit, szerelemben fénylő lelkünknek a most legyen az örökké való.

Megszűnt a külvilág /bár úgysem láttam/ és ez jó volt. Őt sem zavarta, hogy mások ott vannak, mert egymás szemében léteztünk tovább.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki köszörüli a torkát mögöttem és megkopogtatja a vállamat. Mint vasat a mágnestől, oly nehéz volt elszakítani pillantásomat Tőle.

Nagydarab ember volt, azt kérdezte jól vagyok-e.
Szerinted? – kérdeztem vissza boldog mosollyal.

Akkor jó – vonta meg a vállát, aztán folytatta: Ha nem nagy baj akkor viszavinném a próbababát a boltba, mert lassan zárunk.

Nem értem mi közöm van ehhez – mondtam, erre elment. Az optikussal jöttek vissza, aki óvatos mozdulattal felhelyezte rám az újjáépített szemüveget. Csak ekkor láttam meg.

Szerencsére nem voltak nagyon sokan a Plázában, de azok az elmúlt egy órában mindannyian összegyűltek mögöttem és a legnagyobb csendben figyelték a ˝műsor˝t.
Sok-sok tippjük volt arra, vajon mi folyik itt, végül a legtöbben a filmforgatásra fogadtak. Ez volt az én szerencsém, már ha fogalmazhatok így…

Senki ne gondolja ám, hogy magamba roskadtam:
Végülis abban az órában igazán önmagam voltam, sőt még az is meglehet, hogy a ő is az volt.

Azért motoszkált még bennem szemernyi csalódottság, amit azzal tompítottam, hogy vettem magamnak egy sálat és egy sapkát, majd elindultam hazafelé.
Épp a plázabejárathoz értem, amikor megláttam a biztonsági őrt: egy pár hetes kismacskát igyekezett kitessékelni az épületből, aki a hideg elől menekülve minden percben visszajött. Felvettem a cicát, letekertem a nyakamból a sálat és belebugyoláltam. Hálásan nézett rám, a szemei … tudjátok.
Úgy döntöttem hazaviszem.
Szóval a cím mégis igaz.
Mint mindig.

***************
˝Szeretetsziget˝

Találtam egy történetet a ˝dobozom˝-ban.
tekintettel arra, hogy épp egy éve klikkeltem először ide érdemes – úgy gondolom megosztanom veletek, most, amikor az első AMF-jubíleumomat ünnepelhetem köztetek felkavarodnak az érzések és ez számtalan örömével együtt néhány ki nem mondott, el nem suttogott gondolatot a felszínre hoz.

1993 nyara volt, Franciaországba utaztunk. Előzetesen sem tűnt szokványos nyaralásnak.
Egyrészt amiatt, mert egy Patronáló Óvó Közösségi háló nevű társadalmi szervezet szervezte és kimondottan nem csak a kikapcsolódás volt a cél. A hely, ahova tartottunk eredetileg örökség volt. Igen különös módon lett belőle valami olyan, ami egész biztosan sokféle módon, egyféle szeretetszigetként kiemelkedik a környezetéből.

Az úr, aki örökölte eleinte -amíg nem látta a helyet- el szerette volna adni.
Az örökösödési papírok intézése miatt épp felkerekedőben volt, egy hosszú és unalmas vidéki utazáshoz, amihez érthetően nem sok kedve volt. Hirtelen jött ötlettől vezérelve szólt néhány barátjának: tartsanak vele, együtt jópofa kirándulás lesz abból, ami egyedül dögunalom. Elfogadták a meghívást, akkor még nem tudták, hogy ez megváltoztatja majd az életüket. Amikor a sokórányi út végén megtalálták az örökség tárgyát képező régi parasztházat a hozzá tartozó birtokkal együtt megálltak egy pillanatra, aztán kibukott a szó: eladjuk.
De nem ezt, hanem a párizsi lakást. Mert ez kell, ez a hely, ez a harmónia, a hegyoldal, a levegő. Így tettek. Nem csak az, aki örökölt, hanem a barátok is.
A pénzből felújították és kibővítették a házat, modern konyha, óriási nappali lenn, apartman jellegű kis lakások fenn. Egy évvel később a háztól húsz méterre építettek egy másikat, -ez a ház csak egy hatalmas tartózkodóból és a vizes blokkból áll- ahol mint egy mini művelődési házban ˝zajonghattak˝, azaz aki énekelni, zongorázni, meditálni, karatézni vagy ilyesmit szeretett volna, annak itt volt erre lehetősége /persze nem egyszerre/. A házhoz tarozó néhány hektárnyi birtokon gazdálkodtak is, kizárólag a saját szükségleteikhez tartozó termények megtermelésével. Ez a fajta együttélés sok előnnyel járt. Mindenkinek megvolt a saját intim tere, jóval kisebb rezsivel és bármi baja volt karnyújtásnyira tőle volt a segítség. Az összecsiszolódás után annyi pozitív tapasztalatuk alakult, annyival lettek gazdagabbak, hogy elhatározták: ezt valahogy másoknak is megpróbálják átadni. Így kerültünk a képbe mi, sokadik csoportként.
Egy busznyi magyar, 15 évestől hatvanévesig. Mit is csináltunk az ott töltött idő alatt?

Mai szakkifejezéssel élve a tevékenységek nagy részét csapatépítő-tréningnek neveznénk. Például egy fás-bokros részen kellett úgy keresztülhaladnunk, hogy a fák közé keresztül-kasul feszített kötelekhez érnünk nem volt szabad. Vagyis csak úgy tudtunk átjutni, hogy egymást emelgetve (hárman négyen egyet) pakolgattuk egymást a ˝háló˝ résein át. A másik játék: Két csoportra oszlottunk és az egyik csoport kitalált egy történetet, amit egy ember el tud pantomimezni.
Ezt bemutatták a másik csoport első emberének, aki ezt egyedül látta. Behívták a másodikat, akinek az első nem mondhatta el, hogy mi a feladat, de el kellett játszania a jelenetet. Aztán bejött a harmadik, majd a negyedik.
Aki nem játszotta még, talán el sem tudja képzelni… Majdnem belepusztultunk a nevetésbe, mert a végére az eredeti történetből egyetlen mozdulat sem maradt.

Később nehezebb feladatok jöttek, aztán megpróbáltunk például aurát érzékelni, szeretet átadni. Hatan a padlóra feküdtek – háttal - úgy, hogy a fejük volt középen /tulajdonképpen kört alkotva/ és becsukták a szemüket. Meditáltak egy kicsit és ˝vételre álltak˝ A részt vevő másik hat pedig előzetesen energiát gyűjtött a földből és jelzésre a fekvők mellé térdelt. /mindenkinek volt így: alkalmi párja/ A feladat az volt, hogy a fekvők arcához közelítsünk a feléjük fordított tenyerünkkel és egyetlen szó vagy érintés nélkül próbáljunk feléjük szeretetenergiát közvetíteni.
Misztikus? Annak, aki nem próbálta még biztosan - mindenféleképpen. Aztán így sugározva az energiát nesztelenül figyeltünk arra, ami történik. Egy kis idő elteltével a gyakorlatvezető jelzésére arrébb helyezkedtünk eggyel. Igazából előtte én sem próbáltam ezt és bár nagyon őszintén tettem, amit mondtak nem sejtettem mi az, ami a vevőben történik. Egészen a harmadik cseréig. Akkor ugyanis a vevő abban a pillanatban, amikor a következő cserére került volna sor /és emiatt épp elhúzni kezdtem a kezem/ továbbra is csukott szemmel maradva felemelte a jobb kezét és megfogta a csuklómat, ezzel egyidejűleg elsírta magát.
Érezte.
Különleges volt. Adni is és kapni is. Emellett figyelni az ott lakókat. Meg kell valljam annyira hihetetlen mennyiségű szeretet-gesztust jeleztek egymás felé, hogy eleinte a sztereotip gondolkodásmódunkkal úgy gondoltuk: itt mindenki mindenkivel ˝jár˝, mert ilyen csak szeretők között valósulhat meg.

Festettünk, kirándultunk, kertészkedtünk, énekeltünk – együtt. Férfi és nőcsoportra bontva a ˝nemi jellegből fakadó˝ tapasztalatokat beszéltük meg. Egészen döbbenetes tempóban haladtunk – ezt a házigazdák mondták, akik első alkalommal láttak vendégül ˝kelet-európai˝ csoportot. A harmadik nap ott tartottunk, ahol a korábbi vendégcsoportok a vége-felé szoktak. Nem volt baj hát a befogadóképességünkkel. Ezt a mi franciáink is így gondolták, mert a következő napon elmeséltek egy történetet és azt kérték beszélgessünk róla. Azt gondolom többen olvasták már, de nagyon sokan nem, emiatt, arra is tekintettel, hogy nem túl hosszú ide illesztem, amit a történetről szabadon, alig több, mint egy éve írtam.

˝Ébredés˝

˝Messze Izlandon élt egy fiatal lány, Szerelem nyílott szívében, mely beteljesedéshez közeledett. Titkon persze, a zord atya gyanakvó figyelmétől kísérve, de szerencsére viszonozva várta vágyai beteljesülését. Egy napon, midőn a vasfegyelmű apa egész napra eltávozott, a szerelmesek végre egymáséi lehettek. Este borzasztó dolog történt.

Az apa hazaérve kérdőre vonta, s Ő boldogságában semmit sem tagadott. Szörnyű dühében, száján a halált ígérve a szégyenért, az apa űzőbe vette lányt, aki a tengerpartig menekült. Boldogság, szégyen és rettegés kavargott lelkében, maga mögött hallva üldözője lépteit a meredek sziklák felé futott búvóhelyet keresve. Miközben hátranézett lába megcsúszott a síkos kövön, s a tengerbe zuhant irdatlan magasból. A hideg víz megtöltve tüdejét, körbevéve testét pár pillanat alatt kiszorította belőle az életet.
Alámerült a tenger mélyére. Húsát halak rágták, le egészen a csontokig, hálát adva közben a teremtőnek a hirtelen jött élelemért, melyet harc nélkül szereztek meg.
Sok-sok év telt el, már emléke is csak néhányak szívében élt, csontjai pihentek a víz mélyén, mikor öreg halász kis hajója járt arra. Ínséges idők voltak, hal sehol, s már régóta hideg tomboló vihar. Az öreg egyedül élt, otthon egy kivert kutya, egyetlen falat étel sem várta. Nem járt még a tenger e részén, a helyet átkozottnak mondták, okára már nem emlékeztek. Kékre fagyott kezével egyre fogyó reménnyel vetette ki hálóját. Egy kis élelmet adj nékem uram – mormogta fogai között. Érezte, hogy beakadt valamibe a háló, szíve hevesebben vert, minden erejét összeszedve, remegő térddel húzta hát fel. Ujjait görcsbe rántotta a rémület, lelkét elborította a borzalom. A hálóban nem volt hal, csak koponya és csontok. A rémület egy pillanat alatt megsokszorozta erejét, a félelemtől csak egyetlen szó jutott eszébe: haza! Megmarkolta evezőit és dacolva hullámmal, széllel nekiveselkedett. Hátranézni sem mert, félt a koponya merev tekintetétől. Hazaérve a kunyhóhoz rohant. Megnyugtatta az ismerős környezet, tüzet gyújtott, egészen közel ült hozzá, a meleget mégsem érezte. Elméjében felderengett egy régi történet, a lányról, aki arrafelé halt meg. Most ott van a hálóban, minden csontja összekeveredve és még jobban fázik, mint Én – gondolta. Nem hagyhatom! Összehúzta magán a kabátot, csónakjához ment. Kihúzta a hálót, benne a csontokkal, be egészen a kopott kunyhóba. Nézte a csontokat, találgatta melyik hová illik. Egymás mellé tette őket, órákat töltve ezzel. Mikor végzett, hirtelen végtelen fáradtságot érzett. ˝Reggel, majd reggel temetem el ˝- motyogta és mély álomba szenderült. Csak egy perc telt el, amikor a csontváz felállt.
Az öreghez lépett. Kezeit a férfi mellkasához közelítette, majd egyetlen határozott mozdulattal felszakította azt és kitépte a szívét. Kezében a szívvel a tűzhöz lépett, ujjain vércsíkok folytak, a szív még vert. A csontváz dúdolni, majd - egyre hangosabban - énekelni kezdett. A szív izzani kezdett, majd, mintha élne indákat növesztett ki magából. Az indák egyre sokasodtak és vastagodtak, körbefonták a lányt, hússal és erekkel borítva testét. Nem sok idő telt el, Teljes testében remegve, meztelenül állt a kunyhó közepén a lány. Éppoly szép volt, mint valaha, bőre ragyogott. Kinyitotta a szemét, az öreghez lépett, kezével végigsimított a testen, elmosolyodott, levetkőztette a férfit, és hozzábújt. Visszahelyezte a szívet a mellkasába, átölelte, ráfonódott különös fényt bocsátva ki magából és ismét énekelni kezdett. A férfi öreg teste átalakult: Ráncai, hegei eltűntek, szíve újra dobbant… Életre kelt… A hajnal már szerelmesen találta őket együtt…˝

Erről kellett volna beszélgetnünk. Nem sikerült, illetve nem sikerült valami jól. Sem aznap, sem másnap. Amikor házigazdáink még egy nappal később is ezt szerették volna témául kis híján puccsot szervezett a magyar csapat. Őszintén megmondva: nem értettük.

Vagyis inkább nem láttunk MÖGÉ.

Olyannyira nem, hogy: így visszagondolva olyan igazi quentines vígjátékká formált színdarabot rendeztem belőle a csapat vállalkozó kedvű ˝színészeiből˝ – búcsúajándékként.

Nincs már aktualitása, ezért nem is akarok sokat írni a miértről, de én igazság szerint tizenegy évvel később csaknem, vagy tulajdonképpen – sokféle értelemben halott voltam. Hogy annyira-e mint a csontváz, vagy csak annyira, mint a magányos és aszott bőrű öreg halászember – nos lehet, hogy megdöbbentő, de: MINDEGY.

Mert a történet erről szólt. Nem a borzalomról és a halálról, hanem az életről, az újjáéledésről és a szeretetről. Arról, hogy egy érzésben /még egy szánalmasan aszott vénember érzéseiben is/ annyi energia van, hogy – amennyiben igazán megéled és akarod-átléphetsz vele a halálon is, az elfeledettségen, a kárba ment időn és a tengernyi fájdalmon.
Ma már képes lennék akár húszoldalnyi elemzést is írni erről a kis novelláról, és csak részben azért mert szinte láthatóan egyszerű szimbólumrendszere van: magányérzet, szerelemvesztés, kín, szánalom, elfogadás és szeretetenergia. A történet köntöse éppoly drasztikus, mint amilyen az ˝életköntös˝ maga.
Ami nehezen elfogadható benne: csodák pedig vannak, azért, mert embernek lenni csodálatos tény. Csak az érti pontosan, aki megélt már valami igazi léleksebet ejtő borzalmas kínt és sikerült ezt mégis feldolgoznia. De mégis azt gondolom, akik nem szembesültek még az élet legnagyobb drámáival, vagy nem oldották még fel az emiatt keletkezett gócot, ami leszárítja a bőrt és vénné teszi a lelket – nos, azt érzem ők is ÉRZIK.

Sőt! Tesznek is a kiszáradás ellen, ösztönösen vagy tudatosan, de keresik a megoldást, keresik az életben a szépet és emellett megpróbálnak adni abból amijük van.

Sok nosztalgikus gondolatom támadt, amikor ˝néhanapján˝ erre a helyre gondoltam, aztán a sors úgy hozta, hogy egy idő után már nem volt szükségem a nosztalgiázásra. Nem azért nem mert már ismét éltem, hanem azért mert – pont egy évvel ezelőtt találtam egy új szeretetszigetet.
A szigeteken sok rejtély van. Néha nem értjük, néha nem tudjuk befogadni, néha az élet-tenger sodra túl erős ahhoz, hogy elég időt töltsünk a szigeten, de a legfontosabb: tudjuk, hogy van.

Azt gondolom és azt is érzem: ahogy annak idején maguknak építették azok a kedves emberek Franciaországban az otthonukat és több lett belőle, az történt ezen az új szigeten is. Elindult valaminek, hogy aztán felépüljön a benne otthon lévők és az ide látogatók energiájából és… létezik.

Nekem legalábbis valami ilyet jelent ez a ˝sziget˝.

Minden kedves itt lakót és vendéget csókoltatok.

****************

Rubina

    Akarom. Vajon hányszor mondjuk ki ezt a szót életünkben? Mit értünk alatta, hogyan próbálunk meg tenni érte, hány szint van a szó alatt…

    A feleség szívbe markolón szép volt a tehesség alatt, mondják ugyan, hogy a nők megszépülnek amikor kisbabát várnak, de ez azért nem mindig van így, mindenesetre a férfi szépnek látta. Egyébként szoktak lenni olyan mókás kis ráncok a szeme sarkánál, ezek már akkor is ott voltak amikor megismerte, pedig akkor alig múlt tizenhét, de ahogy a babát várták és jöttek a kilók, Andrea megszépült megint. A ráncok eltüntek, a mosoly szélesebb lett, gyönyörű pirospozsgás asszonyság lett a korábban gyakran sápadt, pár hónapja még hatvankilós lányból, aki azért zsörtölődött néha a felszedett huszonöt kiló miatt. Ugyan, az elsőnél is visszafogytad, nem lesz ez másképp most sem - mondogatta neki Laci. A közöttük meglévő gondok is háttérbe szorultak, mert ha egyébként veszekedősek lettek volna akkor is óvták a picit és kétségtelenül csodalény kétéves nővérkéjét. Esténként felváltva simogatták anya hasát, hébe hóba egy egy puszit is adtak rá, és üzengettek is a kis életnek- várunk nagyon. Belül mélyen talán nem csak őt várták, hanem hogy pontosan azt az eufórikus handulatot élik majd meg ami miatt minden addig megélt kudarc, minden félreértésük és szembenállásuk semmivé porlik majd éppúgy, mint amikor Laura megszületett. Valami közös nagy siker és minden helyrejön, sőt talán jobb is lesz, mint volt.
Nevet kerestek neki, Laci valami egészen különlegeset akart, sok szempontnak megfelelőt, évek óta játszott a gondolattal, hogy néhány évre külföldre mennek dolgozni a családdal, olyan nevet szeretett volna, amit ott is értenek, ki tudnak mondani, mégis magyar. Emellett szépnek is kell lennie, mert a lány gyönyörű lesz, biztosan, hiszen a nővérkéje is az. Órákat bohóckodott az utónévkönnyvvel, végülis negyvenegy nevet talált érdekesnek, a biztonság kedvéért a könyvet is hazavitte, a lapra írt nevek mellé. Felírtak Andival öt-öt nevet. Az volt a terv, hogy ha valamelyik mindkettőjük kedvence, akkor megvan a döntés. Andinak a negyvenegy furácska névből igazán egy sem tetszett, némi töprengés után, arra is tekintettel, hogy az elsőszülött nevét Laci adta Andi a könyvből egy másik nevet választott. Azért, hogy párja szempontjai mégis érvényesüljenek azt javasolta adjanak két keresztnevet, ha felnő majd eldönti melyiket akarja. Rubina, bökte ki később Laci, Szeretném ha ez lenne a második keresztnév. Elmondták a barátoknak a döntést, a név annyira mindenkinek tetszett, hogy Andi két nap alatt letett az eredeti ötletről.
    Rubina késett egy kicsit, legalábbis a doki szerint: alig fér már el, mondta… a placenta is picit meszesedik, bosszantsák fel egy kissé - mondta. Nem értették, erre az orvos elmagyarázta mire gondol… Nem lehet baja? kérdezték, de a szülész csak mosolygott. Nem ettől biztos nem, régi, jól bevált módszer. Vicces volt és különleges is - valóban csak a bosszantás miatt volt jó, mert sem magukra sem egymásra nem tudtak figyelni, annyira a picurkán járt az eszük, mindenestere a dolog hatott, mert két nap múlva a fájások beindultak. Andrea sírt, amikor megjött a mentő, érthetetlen módon nyomasztotta valami, pedig az első szülés, ha lehet ilyet mondani könnyen ment, Laura két éve egy óra vajúdás után a világra jött, mégis most valahogy megmagyarázhatatlan feszültség volt a levegőben. A mentővel nem volt semmi gond, Laci is bennt volt a szülésnél, megint lehetett fogni a kezét, figyelni a légzésre és nem, tényleg semmi okuk nem volt a félelemre, amit aztán a procedúra fájdalma el is nyomott. Nem volt gond, Andi erős volt egészséges, magas, széles csípőjű, a babácska a világon nem találhatott volna jobb helyet a növekedéshez, a mami szervezete mesterien tette a dolgát. Születése után felsírt, talán egy cseppet később, mint várták és… Andinak nem tetszett a színe, de a doktor és a nővérek hamar megnyugtatták, nincsen semmi baj, hamar beáll, mondták. Laci az asszony unszolására néhány óra múlva hazafelé indult, otthon várták a beszámolót a nagyszülők és Laura. Hát csak nincs semmi baj, itt van velünk, gondolta hazafelé menet, de az a mindent elsöprő, fél méterrel a föld felett járó boldogság, az valamiért nem jött. Otthon üzenet fogadta, hívja fel a kórházat, mert valami baj van, rendellenességet találtak a picinél.
Nem, biztos nincs semmi zűr, három kiló húsz, ötvenegy centi, gyönyörű. - mondta maga elé. Hívta a számot, hamar felvették, kapcsolták a doktornőt. Baj van apuka, nagy baj -hallotta a hangot- a gyereknek csecsemőfej nagyságú szív dobog a mellkasában. Nem hiszem el, ez volt az első gondolata, ott voltam láttam, ez másvalaki, a gyereket összekeverték… a színe… Andi megérezte, ezért sírt előtte. Lázálom, csak az lehet, vissza a kórházba, egymásba futó gondolatok, valami ostoba bizakodás, hátha mégsem igaz. Út, lámpák, autók, ki vezet, mi ez itt. Tizenöt kilóméter a kórház, talán annyi se, Egy villanásnyi idő és mégis milyen őrületesen hosszú az út, Felfogni ezt, a miértet, a hogyant, ezt az ok nélküli, csak mással történhet meg történetet. Este van vagy délután, mi lesz most mi van a gyerekemmel. Sikított benne a gondolat… A kép, ahogy állnak a köpenyes nővel szemben, orvos igen, fiatal, sztetoszkopja van, nem volt jó a szaturáció mondja, megnéztük, mert nem volt egészséges a szine, talán ezt mondta, de Laci csak a szemére emlékszik, az őszinte, szomorú szemre, meg a kérdésre, amit valaki kibuktatott benntről: Mi van vele? Stabilizáltuk a keringést gyógyszerekkel, átszállítjuk a kardiológiára, ott jó kezekben lesz.
Az éjszakából egész egyszerűen semmi sem maradt meg - talán így védekezik az agy. Reggel már a kardiológián kezdtek, a főorvos hihetetlenül higgadt volt, addigra belül már ki tudja hányszor feltett kérdéseikre magától mondta a választ: Valamiért a tüdőverőér nem megfelelő keresztmetszetű, a vér alig jut át, van erre beavatkozás, a combon bevezetett katétert, egy hosszú, igen vékony átmérőjű csövet felvezetjük ereken a szívbe és egyfajta pumpával felfújjuk, kitágítjuk azt a megfelelő helyen, így az ér képes lesz ellátni a funkcióját. Nem, nem mondhatom, hogy veszélytelen, Rubina csecsemő, de volt már ilyen páciensünk is és el kell mondjam az eddig végzett mintegy száz eset mindegyike sikerült. A szíve ez alatt a nem egész egy nap alatt azon erőlködött, hogy valahogy eljuttassa a vért a tüdőbe, a külső fali izomzata emiatt irreális mértékben megvastagodott. Jelenleg azért él, mert az ún Bothal vezetéket, ami a magzati élet ideje alatt, amikor a tüdő értelemszerűen nem tölt be funkciót ellátja a keringési oxigenizációs feladatokat - mesterségesen, gyógyszerekkel nyitva tartjuk. Ez a vezeték később mindig felszívódik. A helyzet súlyos, azonnal meg kell kezdenünk a beavatkozást. Értik? Az esetlenül felé nyújtott borítékot tartó kezet visszatolta. Apuka ne hozzon engem lehetetlen helyzetbe mondta és mosolygott hozzá.
    Papírokat írtak alá, mintegy negyven perc, mondták nekik. Valahonnan megtudták, hogy a főorvos az ezzel a beavatkozással foglalkozó európai szervezet főtitkára - valószínüleg a legjobb szakember a világon - egy nappal később már konferenciát tart Brüsszelben. Mit is éreztek? De jó, hogy ma történik…
Teltek a percek, vánszorgott az idő, a negyvenedik után már egész valószinűtlen volt mennyire hosszú minden perc. A rohadt mutató, meg megállt, egymást nézték, néha, aztán megint az órát. Másfél óra telt el. Végeztek, mondta egy nővér, ne haragudjanak, majd a doktor úr hárította el a kérdést. Betessékelték őket az irodába, az egészből úgy érezték nincs baj, mégis alig várták már az orvost. Azzal egyidejüleg ahogy belépett, már mondta is: Megnyugodhatnak, remekül ment. Csillogó szép szemei ragyogtak, ahogy mesélte a pontos menetét az egész beavatkozásnak, szabályosan át kellett szuszmákolnom a katétert, olyan szűk volt a keresztmetszet. Annyit tágítottam amennyit úgy éreztem megtehetek rizikó nélkül, mert ha az érfal nem bírja… Nem fejezte be a mondatot. A kicsi jobban van, már most jobban, sokkal jobban működik a szive.
Belezsibbadt az agyuk, látogatni csak nagyon szigorú szabályok között lehet, anyuka a tejet beadhatja, Nem, semmi nem számított, az sem, hogy nem láthatják, hogy nem babusgathatják, majd később bepótolják. Jól van így a sors alaposan beijesztett, de minden oké, idővel szép lassan helyrejön a kicsi, sportolhat, az egésznek nyoma se lesz. Otthon sírtak egy sort ölelték a szülőket, Laurát, valamennyit aludni is sikerült, lehet, hogy túl vannak a nehezén. Hálát adtak az égieknek, amiért Andit nem kellett varrni és nem egy másik kórházban izgul egyedül, tehetetlenül.
Másnap már korán a kardiológián voltak, egy nővérke kitolta Rubinát megmutatni a folyosóra. Fáradtnak látszott, a combján ott volt a katéter helye, de él és láthatják! Egy perc sem telt el és doktornő jött, megállt mellettük, először nem is fogták fel, hogy hozzájuk beszél: Sajnos semmi jót nem tudok mondani, az állapota rossz, nem tudjuk mitől, de puffad a hasa, konzíliumot tartottunk, most várjuk a belgyógyászt a Tűzoltó utcai klinikáról. Ha megtudunk bármit értesítjuk Önöket, jobban teszik, ha hazamennek, az anyukának muszáj pihenni, itt semmit sem tehetnek.
Már megint feltoluló kérdések, szédülés, értetlenség, és az a korábban soha nem tapasztalt jeges félelem. Együtt a szeretettel…
Délután csörgött a telefon… Most szállítjuk át a klinikára további kivizsgálásra, reggel bemehetnek. Másnap, a Klinika, ósdi ijesztő kopottságú épület, az utcanévtábla: Angyal utca… fel a lépcsőkön, bele a bizonytalanságba, oda a pulthoz. Magas kopaszodó orvossal beszéltek, Tegnap este elvégeztük az össze vizsgálatot, ultrahang, röntgen, egyenlőre semmi, nincs jól, a vérvizsgálat eredményére várni kell. Nem, nem tudják megnézni, most ismét a vizsgálóban van, megint megnézzük.
Leülni már nem volt idejük, sietős léptekkel tolták ki a kocsit a vizsgálóból, Rubina volt benne, az orvos alig pár perc múlva reszkető hangon közölte a hírt. Megvan a trauma oka, perforálódott a vastagbél, életmentő műtétet kell végeznünk, már szóltunk a sebésznek. Nem apuka nem kell vért adni, nem számít, hogy azonos a vércsoport, az előzetes vizsgálat sokáig tartana, van megfelelő vérkészítményünk. Még egy simítás a lábára egy pillantás a bezáródó liftajtóra, aztán megint az idő… Mindenkinek úgy tünhetett, hogy Laci megzavarodott, mert azt a hétezerkétszáz másodpercet az emeleti ablak előtt töltötte és a napot nézte. Folyamatosan csak azt mondta maga elé: sikerülni fog sikerülni fog sikerülni fog. Szemmel láthatóan nem volt értelme hozzá szólni, csak a lift hangjára nézett oda aztán megint a napa." Adj nekem erőt, engedd, hogy közvetítsem felé mennyire szeretem és mennyire kell, nekem, hadd mutassam meg neki valahogyan mennyire szép hely a világ, milyen csodálatos itt minden és mennyire jó dolog élni"
Nem akarom tehetetlennek érezni magam, nem akarom, hogy a kétségbeesésre gondoljak, nem akarom azt érezni ahogy mindent kiszorít belőlem a félelem… sikerülni fog, sikerülni fog, sikerülni fog. Rubina Laci mögé lépett megfogta a vállát: minden rendben lesz apa -mondta. Laci abbahagyta a kántálást, a szavai akadoztak ahogy Andinak elmondta. Valaki jött a lifttel, a műtősfiú üres kocsit tolt ki, a szavak értelme megszünt, minden egymásba csúszott, ahogy az üres inkubátort nézték, rajta a névtáblát. Még tart a műtét, közölte a fiú, erre idiótán örülni kezdtek. Az orvosok később behívták őket az irodába, bemutatkoztak. Nagyobb volt a baj, mint arra számítottunk, nyolc lyuk volt a vastagbélen, csaknem az egészet el kellett távolítanunk, hasi kivezetést, stomáthoztunk létre, figyelembe véve az előzményeket a helyzet válságos, az esélyekről nem tudok mit mondani, az… ötven-ötven, mert vagy igen vagy nem. A műtétet meglepően jól viselte, alig vérzett. Igen megnézhetik. Nejlonzacskó a cipőre, zöld köpeny, befelé menet sem számíthattak arra amit láttak. A háromnapja még gyönyörű gyermek a lélegeztető gépen, az inkubátorban, a teste vöröslik a fertőtlenítőoldattól,. Laci iszonyú kínjában a picur testéből kijöbvő vezetékeket számlálta kényszeresen 1, 2, 3, 16, és az az iszonyú zaj. csipog, vijjog a többi inkubátor is, a gép dolgozik helyette, folynak a csöveken a gyógyszerek és számol a szaturáció mérő. Hazafelé Andi vezetett Laciban csak annyi erő maradt, hogy zokogjon. Pár mondatban elmondták a nagyszülőknek mi történt, a mama autóba ült és bement a kórházba megnézni az unokáját, nem volt erejük ahhoz, hogy visszatartsák, úgysem engednek be… - tettek egy gyöngécske kísérletet, de a mami ment. Hazajött és csak annyit mondott Istenem, milyen szép.
Néhány nap múlva a szomszéd szobában lévő pár napos kisfiúhoz papot hívtak. Biztos? -kérdezte Laci a nővérektől? Menthetetlen, mondták, másnap már csak a kisírt szemeik és az üres ágyacska emlékeztetett valakire, aki egy nappal korábban még esélytelenűl küzdött az életéért. Rubina tizenhat napig volt lélegeztetőgépen, utána megkockáztatták, hogy levegyék. Néhány nap múlva az orvosok és a nővérek már nem kerülték a tekintetüket, nem sugárzott belőlük: ne akard hallani a választ, mert nem tudok hazudni, ne kérdezz, mer nem mondhatok bíztatót. Andi minden nap kora reggeltől a kórházban volt, ült az ágy mellett, vele volt, figyelte a kis jeleket, jelezte felé minden pecben, hogy szereti, Laci négy hétig nem ment dolgozni, Andival egymást váltották, csendben meghúzódtak valahol a kórteremben, eleinte azért nem küldték ki őket szinte soha a nővérek, mert úgy gondolták ez lesz az a kis idő, amire úgy emlékezhetnek, hogy együtt töltötték a gyermekükkel, aztán megszokták őket, a csendjüket, az odafigyelésüket. Néha, amikor kevesebb nővérke volt bennt jól is jött valaki, aki ugyanúgy figyeli a szoba gépeinek zajait és szól ha valami nam stimmel. Eljott az idő, amikor Rubina vénáit már sehol nem tudták megszúrni, nagyon nem örültek neki, mert bár azt hitték mindent megszoktak már a kicsilány nyaki vénába szúrt tű látványa rettentő volt, ráadásul egyszer az érfal elhasználtsága miatt a folyadék a tüdejébe jutott… Iszonyatos volt arra gondolniuk: lehet, hogy most törik ketté a remény. Engedélyt kaptak arr, hogy Laurát bevigyék néhány percre. Amikor meglátta a kishugát, lepattant Laci öléből, köszöntötte a picurt, aztán Lacira nézett. Megpuszilhatom az arcocskáját? -kérdezte. Nem, ingatta fejét a nővér. És a lábacskáját. Elfutotta a szemüket a könny. Pár nap múlva megint rossz hírt kaptak, a katéteres beavatkozást meg kell ismételni, mert még mindíg nem elég a verőér keresztmetszete, és ha a szaturáció nem áll helyre véglegesen, akkor félő, hogy elfárad a szív. A mentőben az egyik nővér őlében vitték át, a két intézmény között csak pár percnyi volt a távolság. Csupaszem, így hívták maguk között a gyereket a nővérek, hatalmas, gyönyörű kék szemei miatt. Persze megint nem volt egyszerű, ismét megnyúlt az idő, de a főorvos úr még az előzőnél is mosolygósabb volt, amikor mesélte: Képzeljék, a tervezett útvonalon nem lehetett bevezetni a katétert, annyira összegubancolódtak az erek, menet közben találtam ki, hogy a nyitott Bothal vezetéken, fordítva végzem el a tágítást, és sikerült, alig várom, hogy ezt megosszam a kollégákkal! Ez így most történt a világon először. Nála már csak a Andiék örültek jobban ennek. Eltelt még két hét és hazavihették Rubinát. Sok gond volt még a stomájával, kétévesen tették vissza műtéttel. Előtte… álltak mindketten a sebésszel szemben, aztán csak átölelték és sírtak sokáig. Laci korábban sosem értette mit jelent a szó, példakép. Ki és miért lehet olyan, akire valóban fel lehet nézni. Most, ha megkérdezik tőle van-e példaképe nem gondolkodik a válaszon.
Rubina most is csupaszem, rengeteg élet van benne. Augusztusban múlt öt éves.

************************
 

Igézett valóság

1
Perc
Alig több
Két kérdés…



1
Perc
Alig több
Két kérdés
Szemrebbenés
Bennem, s benne
hasonló érzés talán…
Illetlen tempójú jel kezd
Lüktetni furán, az éjjel már
Csak róla szól az álomvágy,
amit nem értek de nem taszítok
mert kétség: nincs miért… bárcsak
szabadna, csupán ambivalencia forr és
csak gondolatom képzeli azt, mit a tavasz
diktál, mégis mikor jő a következő éj kedvetlen
kezdete oly valószínűtlen mégsem csak képzelem
ott van Ő. Mint föld a napot vonz engem, mágneses
véletlen. Titokban azt kérem senki ne is legyen e helyen.
Csak mi ketten. Elakad a lélegzetem, mily kár hogy ez most
lehetetlen. Öregedő éjünkben ajándék perceket kergetek Vele
valami sodor felé lopva és markol belém a közeledő találka vége…
Aztán végül mégsem keserít az éj. Ujja nyoma ottmaradt ujjam hegyén