Apuhoz

Róbert és Roberta

Volt egy különös páros Róbert és Roberta.
láthattad őket mikor összekapaszkodva
a parti szélben régen "sétáltak" oly sután
Roberta Róberttel keresztbe, Pesten és Budán…

Ült Róbert a kerekesszékben - vacak darab -,
lesték őket, ˝de furcsa páros,… hacsak, hacsak…!
nem apja és lánya?! Mert akkor az más eset!
Ha apja és lánya, akkor… de szegény az a gyerek!˝

Roberta meg bámul, mekkora a döbbenet!
˝Jaj már megint néznek, ezek a kerek szemek!
Mesélj inkább nekik már valami vicceset,
vagy faragjunk rímeket, tudod… olyan igazi kíneket!˝

Úgy nevettek, hogy felrepült a szék a város felett
- Sam Smalltól tudjuk régóta, ilyen is lehet -,
és lent tapsolt a tömeg: hú de helyesek!
Valamit tudnak ezek ketten, másképp nem lehet!

Róbert és Roberta keringtek, mint egy bizonyos Sas elvtárs…
Aztán landoltak… igen éppen ott, igen, az Akadémián!
Róbertet ujjongták: hú, tanárúr ez már nagyon remek!
Aztán Roberta szólt… és a taps,… a taps csak úgy zengett!

Tovább kerekeztek és valami jó nyugis helyen
szürcsölték a bort, előttük mindig kaja hegyek.
A kerekesszék – vacak darab - a sarokban pihent.
˝Egyél kicsim, ha jó volt, máskor is csinálunk ilyet.

Hogy mi ketten együtt, amit majd senki sem ért,
átröhögjük a délutánt egy hülye viccért,
keringünk magasban, hegyre fel, bár… azt te nem bírod,
csipegess a tálból, ne nézz ide, … csak még egy szálat szívok!˝

És aztán repültek haza Pestről át Budára
friss Dunai szél segített akkor már jobbára
megőrizni majd ezer évre azt a jó kis napot,
mi úgy kezdődik ma: egyszer volt hol nem volt…

Róbert és Roberta, ugye ismerősök már?
Különös páros: apa és a még élő lány…
Tegnap volt a névnapjuk, közöset ők sose ünnepeltek.
Viszont volt szél, Duna, röhögés, és … egyebek és … egyebek.

**************************************************
 

Róbert és Roberta… fülzúgottan

… aztán egy felhőre másztak Róbert és Roberta
láblógatva néztek le a különös világra…

aztán egy felhőre másztak Róbert és Roberta
láblógatva néztek le a különös világra

mitől kaptak már néhány nagyon-nagyon jó napot
de hiányból is, hajaj, annyi, de annyi adatott
szavak nélkül a felhő szélen merengve
eltelt egy év, csak ott beszéltek kerengve
a Dunapartról, mikor is nem volt jó idő
és Róbert intett erre a világra: agyő
már lassan 23 éve, hogy igy esett
felhő szélre ült, és mi busongtunk eleget
most meg újra ketten láblógatva, tudhatod
holnap megesznek együtt megint egy közös névnapot
bezabálva torta, esőeresz lesz a borospohár
felhőszélén ülve, csak öröm van és nincs de kár
ami itt annyiszor,
˝fülem zúg tőle Roberta!
felhozhatnál ide, aminek van örömszaga
tudod olyan illatos, amiről szóltál egy délután
na jó, legyen kávé illat, de csak az jöjjön ezután
elmegy, akinek mennie kell, ne álmodj te lány
kiskölyökként is mondtam, mindig lesz valahogy ezután
magadban csalódsz nem másban, rég tudod
elhagynak az álmok, én már csak itt erre gondolok
58 voltam… kézen fogott és tőled elvitt valaki
te meg most 51 vagy… nénike, kishülye, akárki…
a Robertám, ha nem is csücsülsz mindig itt velem
de örökké simogat majd ráncos, meleg kezem˝
hát így beszélt ezen a napon Róbert Robertának
egy napra nekidőlhettek ketten egy puha felhő falának
megértettek valamit, miről más nem tudhatott
ha majd felnézel miért látsz ott fent két igazi alakot
kik felhőn csücsülve, kávéznak és valamire várnak
eshet eső vagy jég, de ők ketten bánattól sohasem áznak.
 

Nyolcvanadik születésnapodra

Fakó a fénykép alig látom arcod
eltünt veled minden és csak karcol
a nap arcomra sugarával egyre mélyebb barázdákat
a végét látom valaminek,
de ez csak egy jóslat,… még nem a bánat.

Fakó a fénykép alig látom arcod
eltünt veled minden és csak karcol
a nap arcomra sugarával egyre mélyebb barázdákat
a végét látom valaminek,
de ez csak egy jóslat,… még nem a bánat.

Történt itt egy s más, volt kiemelkedő eset

de csak te láttad a polcról:
egyhelyben állok, sehova se lépdelek

nincs ugyanis semmi bennem,
mondhatni csak maga az ős anyag,
amivel az újszülött megérkezvén
mindenre megbocsátást kap…
és én csak úgy teszek, Mintha,…
játszom azt, másokkal együtt haladok,
de nincs bennem semmi, ötven évem igérethalom…
nincs bennem semmi csak a puszta ősanyag
és ha lelkemből kimászik néhány szó,
azokhoz mankóként esetlenül még rím is tapad…

Történt itt egy s más, volt kiemelkedő eset
de csak te láttad a polcról:
egyhelyben állok, sehova se lépdelek

Sétáltam a parkban, vállamra ült az idő
sütött a Nap, szóval minden jól türhető:
˝Hé asszonyom, hé, igen maga!
Pakoljon gyorsan egy bőröndbe,
a vackait kire hagyná itt, idehaza?
Nem lehet, most már nem lehet egyetlen szava,
a semmiből csak a semmi maradhat, higgye el, mama
mi minden történhetett volna,… na kapaszkodjon, megyünk!
kitárva az ajtó, megmutatom, ez az égi kertünk.
ahol majd pokrócban üldögél,
tudjuk fázós nő maga
ideillatozik majd minden
na jó, magának lesz az is: az orgona illata.
kap ceruzát tollat és egy karcos fényképet,
de igéretet ne hozzon, abból ott fenn nem kérnek.
Gondolja csak át mi kell az útra, türelemmel várok
ezt a pár percet-évet bemajszolom, addig egyet járok!
Aztán indulás, felszegett fejjel előre,
ne romantikázzon, várnak önre,
a semmire, az ősre…"


Történt itt egy s más, volt kiemelkedő eset
de csak te láttad a polcról:
egyhelyben állok, sehova se lépdelek.

/ne aggódj kérlek, oda még nem megyek
ez egy rossz napon íródott, egyedül vagyok veled
többet sírok, mint nevetek, de még nem megyek
Ha olvasod, boldog születésnapot apukám, én voltam, a gyereked./


 

********************************************

Ma lenne 81 éves…

Apu, ma azon tűnődtem, vajon hogyan ünnepelnénk.

Ünnep lenne-e az ünnep, vagy beszűrődne az a valami… az az idegeskedésre okot adó zaj, vagy bármi más… beszűrődne-e abba a kis lakásba? Elindulna a Duna túloldaláról, nagy léptekkel fel a vár oldalán abba a kis utcába, kikerülné a játszóteret és be a nyitott ablakon egyenesen ráülne a papírhalomra ott az íróasztalodon. Vajon így lenne-e, ha élnél? Arról az idegesítő valamiről beszélek, ami úgy meg tud telepedni a sziveken, és olyan gyomorösszerándító valami. Vajon kivülmaradna-e a mi kis társalgásainkból? Vajon tudnánk-e úgy ünnepelni, pezsgőzni, hogy ne törődjünk vele?

Nem tudom, mindig mindenről elsőként értesültél. Minden érdekelt, mindenre érzékeny voltál, így lehet nem tudtuk volna kihagyni az életünkből mi se ezt a nagy rendetlenséget, mi sem.

És ha mégis? Elmennénk mondjuk… mondjuk csak… várjál… gondolkozom, hova is… igen, hívnánk egy taxit és elmennénk mondjuk Óbudára a Régi Postakocsiba. Na? Lenne kedved? Vörösborocska, valami finom vacsi? Na, érdekel? Tudod mit? Meghívlak! Eszünk, iszunk, röhögünk, mint annak idején mondjuk itt is, meg a Siposban, jaaaaaaaa és persze Pireusban Hadzissal! De jó volt! A vendéglős megtudta, hogy tanárember vagy és odaállította eléd huszonéves bamba fiát, hogy kérdezd ki, mert szerinte egy ostoba, semmire kellő lókötő! Kérdezd csak ki! És ha még meg is tanítod neki mondjuk a matematikát - ott és azonnal -, akkor ingyen nyaral az egész család a hoteljében minden nyáron. Mennyit röhögtünk ezen a hülyeségen! Te meg a matek! Ráadásul görögül tanítsd meg azt, amit magyarul se értesz!
… Az ötvenéves születésnapodra jól emlékszem,… már bocsáss meg, de… baromira öregnek gondoltalak akkor! Én meg most múltam 51… Röhej! A várba mentem bulizni - természetesen -, előtte pezsgőztünk és elnéztelek… az én apuskám, 50 éves! Nem is apuska, hanem már tatuska, vagy papuska! Tatuska a papuskám, papuska az apuskám! - valami ilyen csúfolódóst énekelgettem. Aztán jött értem az Öcsi, és te jó hangosan - erre válaszul -megkérdezted: ˝és azzal a kedves szőke fiúval mi van, aki a múltkor…? Ő már nem jön ide? De kár, pedig milyen helyes volt a szőke fiú, aki a múltkor még…!˝ Én meg tuszkoltam ki Öcsit az ajtón, hogy menjél már! Megint viccel csak, menjünk már! És akkor te még megfejelted a kis jeleneted azzal, hogy megkérdezted: ˝kishülye, tiszta bugyi van nálad?˝… Ha lennél most…, itt velem…, mind felidéznénk ezeket a régieket és nagyon röhögnénk! Milyen képet vágott drága Öcsi, meg a hülye István, akit úúúúúúúúgy utáltál, mert mindig fütyült! Meg állandóan rálépett a kutya lábára, sőőőőőőőőt úgy köszönt neked, amikor belépett a lakásba, hogy hellóóóóóevribádi! Na, ettől te idegrohamot kaptál, és örömujjongásba törtél ki, amikor bejelentettem: vége a mi szerelmünknek. Emlékszel?

És hát igen… ott ülnénk a kockás terítős asztalnál egymással szemben, te csak rámnéznél és megkérdeznéd: kicsim, nem akarod elmesélni…? Mert te kis piszok! mindent látnál, éreznél a tekintetemből! Félszavakból, féltekintetekből is értenénk egymást. Ugye, tatuska? Ésssssssssss… mivel én a lányod vagyok… ott a kockás terítős asztalnál, egymással szemben ülve néhány pillanat múlva… én kérdeznélek: kicsim, nem akarod elmesélni…? Mi bánt, apu? Mert én kis piszok! mindent látnék, éreznék a tekintetedből. Ugye tatuska? Szóval, ha itt lennél kizárnánk mégis a küvilágot, vagyis hát… mindent megtennék, hogy semmi se idegesítsen, hogy csak mi legyünk…, hogy békében üldögéljünk, nagyokat röhögve… és fricskázzalak talán könnyek közt küszködve: Tatuska a papuskám, papuska az apuskám!… vagyis hát akkor megint… mint tavaly ugyanekkor… és mint réges rég is mondanám… boldog születésnapot apukám!

 

Gubbasztó őrmadár

Tegnap üldögéltem nálad egy kicsit,
elmeséltem milyen is volt ez a nyár,
nem látta senki, hát sírtam is a padon,
tudod azon, ami a sírodnál vár.

Vettem kávét a temetőbüfében,
a padon magamban elszürcsölgetem,
csak cukor és hab nélkül, mint mindig
mióta veled már sosem tehetem.

Sárga rózsa, friss víz, elszáradt levél…
én is már magamban motyogok…
te apu azt tudod-e, hogy itt bennem
egy néni görnyedten, könny nélkül zokog?

Sose lesz vége a gyásznak, úgy kitart
mint a szerelem, na jó, inkább a vágy…
temető! micsoda hely! de mégis jó itt…

és estig gubbasztottam, mint egy őrmadár.

***********************************************
 

Kávét kérsz-e angyalom?

Kávét kérsz-e angyalom?
vagy "zsongó-búgó" hangomon
olvassak fel egy ősrégit
így nevetve ki az égit
ki érted jött egy hajnalon
lábbal taposva bánatom
Elvitt téged angyalom.

Két cukorral angyalom?
vagy üljünk csak a pamlagon
kutatva a másik szemét
mesét, hogy volt egy réges rég
ma beszöktél a hajnalon
tobzódott a vigadalom.
Hiányzom-e angyalom?

Rágyújtasz-e angyalom?
szenvedélyed hatalom
füstkarika felém repül
könnycseppet el is kerül
ablakból isszuk a tavaszt
szobádban meleget dagaszt
nyár, mi zokogást fakaszt


Hiányzom-e angyalom?
hisz ezer ránc lett arcomon
néni lett a kicsi lányod
ámulhatsz majd fent ha látod
kávét iszunk két cukorral
bolondozunk gomolyaggal
üldögélünk a pamlagon
a várva várt új napon
érkezem egy hajnalon.
angyalodnak angyalom.

************************************************

Csilingeltek szavaid mint régi villamos

szerettél, féltettél
mondtad fontos vagyok
úgy csilingeltek a szavaid
mint régi villamos
szívem volt a sin
fejem az áramszedő
és játszottuk hogy lesz
lesz még sok erő


Aztán megharapott az idő,
rossznak mondtál
bántottak ők is, azt hittem
magadhoz húznál ha…
jönne értem egy fiú
nem hagynád hogy elvigyen
de csak néztél rám haragosan
hidegen
idegen
vizeken
fuldoklottam
egyre lent
hagytál magamra
tanulni az életet
fájdalomban vergődtél
és nézted míg magamban
magamat tépkedtem
de láttad sírok, vérzek
és más kérdést kaptam
arra kértük egymást
szeressünk, hisz apu csak egy van
lánynak meg ő maga az élet
így nem lehet, nem lehet
megbocsájthatatlan a vétek
nyújtottad a botod
könnyes volt a szemed
egy régi pofon
emlékét sirattam csak veled
csak veled
ketten odabent
hol a légy zümmögését se…
csak a hangunk zenélt
átirtunk újra egy igaz mesét
kiástuk a régit
építettünk hantot
mélyre a kínt
mélyre a ki sem mondott
szavakat el, temetni kell
van amit nem boncolni,
hanem temetni kell
elásni kell, elfödni kell
szerettelek, éreztelek
vallottam és néztem
bújtam csak bújtam, mert
éreztem a múltat
velem éled.

Szívtuk a cigit
öleltél szorosan
tekintetben állni
kinos volt
mert borúsan
érezted utolsóként
ez így jár
néztél mélyre
hisz csilingelt már
újra a füledbe az a…
régi villamos
kishülyém látod, még itt vagyok
ölelj át, most még neked vagyok.

Nem mondtad
nem tudom
nem élem
de nem is félem
mennem kell egyedül
vagy eljössz majd értem?

Nem fáj már az arcom
nem fáj már a pofon
kellene hogy legyen
így akarom,
legyen fájdalom bármi
csak tőled legyen
legyen a van, az legyen

Számolom a perceket
pedig az évek múlnak
torony a dolgom
de csak hozzád húznak
betűkkel látod most is
üldögélek nálad
verset vagy mit írok
az én apuskámnak
ünnep ha ott vagyok
annál a kőnél
mesélek sokat
„ kishülye, hallod, ne bőgjél”
kérek tőled bármit
mosolyt vagy pofont
bármi csak itt lenne
belőled
mormolom
egyedül vagyok
csak odefentre
tudod tudatom
hiányzol nagyon
hiányzol nagyon
nagyon
 

*************************************************

Búg a porszívó

    Takarítottam. Eszembe jutottál.
Ilyenkor kezembe kell, hogy vegyek minden tárgyat.

    Törölgetem, forgatom és közben belülre figyelek. Felszakad a sok emlék. Mosolygok, aztán nem, aztán újra olyat találok, ami szépet hoz elő. Aztán megint nem.
Emlékek, amik nem színezik rég a hétköznapokat. Nincs idő megállni velük. Elfelejtek visszabámulni örömökre, többet a bánatokra. Pedig a könyvespolcról kínálják magukat minden reggel: Vigyél magaddal, vagy legalább egy pillanatra nézz rám, kérlek!
De nem, rohanás van, kulcskeresés, hol az órám? Ablakzárás, kabát süvít, ajtó csapódik… el, tőlük el, nélkülük el. És a kincsek a polcon csücsülnek, a magány és mély titkok kalickájában.

    Kezembe került egy üveggömb. Hanna nénitől kaptam, a „ varázsboltjából”, abban a drámajátékban, ahol mindig te jutottál eszembe. Megráztam most is, aranyeső esik benne. A közepében egy fej, mintha mondaná: Kishülyém, nem vagy egyedül. Vagy egy félórát tartottam a kezemben és vártam a hangokat, néztem az aranyeső pergő szemeit. Aztán újra visszafordítottam, kezdődjön elölről a játék. Hátha történik valami csoda… hátha. Nézem azt az idegen arcot, képzelem te vagy. Ha akarom, lehet igaz is a varázslat. Mintha szólnál, hívnál, mintha lenne hova mennem.
Aztán elértem a fényképedhez. Tudod, amin a kezeddel csitítasz: kishülyém, nem vagy egyedül! Szia, megjöttem, elértem hozzád, látod, kézbe veszlek. Az üvegen szalad a finom rongy. Szépítelek, és közben csókolom az arcod. Nekem ma már ennyi maradt belőled, neked ennyi jut belőlem. Így találkozunk. Ketten vagyunk, így ketten vagyunk

    Eszembe jut mennyire utáltad ezt a hercehurcát, már a fogalmat is: Takarítás! Gyűlölted a porszívó hangját, a hülye ablakpucolós palit, aki „ jó árért megszámítom kezicsókolom, ne kelljen a nagyságosasszonykának hajolgatnia, kezicsókolom” szövegével lett a családunk állandó, ám hívatlan vendége minden húsvét előtt és karácsonykor. Bámultad az ostobaságát, gyűlölted, hogy mindig fütyül, és irigyelted, ahogy a létrára mászik és lépked vele a szobádban a könyvespolcod előtt egyensúlyozva, mint egy cirkuszi bohóc. Még a vödröt is úgy szorongatta a kezében, mint az Eötvös bácsi. Ijesztgettelek vele, hogy egyszer a mocskos vizet ráönti majd a Mikszáth regényekre, fröccsentve egy kicsit Móriczra is. Lesz akkor itt úri-muri! Mert mindig részeg is volt. Döbbenten lestük, ahogy a szembelévő ház negyedik emeletén kihajol az ablakon és még oda is integet nekünk: „ Magukhoz is jövök kisasszonykám, nem felejtkeztem ám meg magukról sem”, majd egyensúlyát vesztve pár pillanatra eltűnt az ablak mögött, hogy aztán a tisztító papírgalacsinnal a kezében újra felénk integessen. „ Ne nézd, legalább ne nézd, mert attól fog kizuhanni! Ne nézd, hátha elfelejt minket, ne nézd!” - könyörögtél nekem. De nem, soha sem történt ilyen.
    Takarítás! Többször lebuktál ám! Emlékszel? A soproni szaniban, a szobádba megérkezve kérdeztem tőled: Mi ez a nagy kupleráj? Te tagadtad, de én tudtam mi történt. Semmi más, csak alkalmaztad a bevált módszered! Tudom, te ott is, mint Parádon is, egyszerűen lefizetted a takarítónéniket! Lefizetted őket, hogy amíg te ott vagy, akkor be ne tegyék a lábukat a szobádba. Igaz?! Így volt?!
Egyébként ezt a trükködet bevetetted Görögországban is. Tudod, az Omonia téren abban a luxus szállodában, ahol a vendéglátóink szállásoltak el, és ahol három napig tanakodtunk, vajon miből fizetjük ki? Végül a sorsra bíztuk, és ettünk, ittunk, kedvünkre a "majd csak lesz valahogy, mindig van valahogy, ezért siga!" görögös mentalitást átvéve. De lebuktál ott is! Igen apuskám azzal, hogy a második napon észrevettem, hogy a szobanénik rendre eltolják a porszívót és egyéb kütyüjeiket, amikor a mi szobánk számára felnéznek. Sose jöttek be, igaz? Hm? Vajon miért? Néhány drachmával megváltottad a nyugalmad? Igen, szabályosan lefizetted őket! Más azért fizet, hogy szolgáltatást kapjon, minőségit! Te meg?! Hogy ne kapjál, nemhogy minőségit, azt pláne ne! egyáltalán semmilyet! Mindent tudtam, kár volt sumákolnod, mi voltunk a legmocskosabb szoba és nem véletlenül!

    Búg a porszívó. Mindenféle bútortisztító /szerinted hányingertkeltő bűz/ illata száll most a szobában. Az ablakpucoló pali is régen meghalt /szerinted, ha volt stílusa, akkor kiesett egy negyedikről/, nincs füttyögés, nincs papírgalacsin, tiszta az ablak. Ragyog a függöny, biztos szebb így, ragyog az ablak. Készen vagyok, ahogy illik, készen, tisztán, fényesen. És üresen, nagyon üresen nélküled.

*************************************************

/Megjelent 1995. október 6. Tatabánya, Itthon újság/

APUNAK

Már 12 éve halott és holnap lenne csak 70 éves.
Emlékszem, kővé meredve álltam az ajtóban azon az augusztus
másodikai napon, amikor a szanatóriumból ő helyette csak a csomagok
érkeztek haza. Pakkok és ő sehol. Anyám zokog, hogy aznapra vártuk,
de ő sehol. A sofőr és a távirat arról makog, hogy valami infarktus...
Állok és nem hiszem el. Aznap a rádió is bemondja: Falus Róbert...58
éves korában...hirtelen. Akkor már felfogom és mégsem értem. Jancsi, a testvérem félájult, Gyuri rohan haza a katonaságtól, Argosz a kutyánk
nyüszít: hol a Gazdi? Hol vagy Apu?
Néha eljössz álmaimban és megkérdezed: bajban vagy kishülye? És
mosolyogsz, megfogod a kezem: lesz még szarabb is, fel a fejjel, Jula!
De mégsem vagy igazából. Pedig kellenél, nagyon kellenél! Hogy itt
legyél, hogy okos legyél, hogy bölcsen ráláss és igazítsd ki ezt a mittudomén milyen világunkat. Tudod, szeretnék összeröhögni Veled a bárgyúkon, az általad ki nem állhatott Ostobákon, a Csalókon és önmagamon. De nélküled nem megy. Nincs, aki mesél Görögországról, a tanítványokról, az egyetemről, az életről, a gyerekkoromról.
Nincs apu, az Apu, a tanár, a tudós, akire olyan büszke voltam az
eloadásain, akivel lehetett dicsekedni, akinek mindig meg akartam
felelni, aki mindig csak azt mondta édesen: kishülye és aki úgy nézett
rám, mint egy Apu! Amikor elmentél, éreztem, persze, hogy éreztem a
gyermekidühöt: hogy jössz Te ahhoz, hogy itthagyjál?! Aztán rájöttem:
találkozunk még. Ez nem hit, nem kapaszkodó, hanem maga a TUDÁS.
Egy olvasótáborban találkoztam a Ratkóval és megkérdeztem ot errol,
mert meg mertem kérdezni őt erről, hiszen olyan Apus volt és ő azt
mondta: ne kételkedjek,a Találkozások léteznek. Azóta o is halott és remélem, Tudom, hogy Ti ketten odafent már réges-régen beszéltetek rólam, a kishülyéről, aki ebben olyan okos volt. Hiányzol Apu! A temetőben is csak egy kő, amihez beszélhetek, de szeretem mégis, mint azt a fényképet, ahol a kezeddel csitítasz:
nyugi, nyugi! Zsuzsinak mesélek rólad és néha sír, mert nem érti a
hiányt és szomorú lesz Tőled az anya. Remélem nemsokára elolvassa a
könyveid is. Tudod, amikor az ikrek megszülettek és Gabika olyan
beteg volt, könyörögtem Hozzád: ne vidd el még magadhoz, Apu!
Köszönöm, hogy ittmaradt és hogy annyira hasonlít rád. Más is látja ám, mondják is neki: kis professzor! Hiányzol Apu! Holnap lennél 70 éves, mégcsak 70. Akkor gyönyörű nekrológot írt Rólad a Hegedűs Géza bácsi, meg az imádott Róbert Laci. Tudod, ők is gondolnak Rád, mi emlékszünk még, hidd el!
Hiányzol. Ugye, mi is Neked?
Apu megyünk majd, csak várj türelmesen, dolgunk van itt, csak rohadt
nehéz csinálni nélküled!

Újra olvasom a 12 évvel ezelotti újságcikket:
`Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem mély részvéttel jelenti, hogy
Falus Róbert, József Attila-díjas író, a görög nyelv és irodalom
tanszékvezető egyetemi tanára 58 éves korában váratlanul elhunyt.`
Ma nagy a csönd körülötted, s ez mindenkivel így van. De én tudom,
hogy nem a felejtés jele, mert nem lehet annak a jele, csak most-már-
még ostobaságokkal foglalkoznak és nem tudják, hogy mi az ő
életükben a Fontos. Egyszer tudni fogják majd. Majd a végén, a
legvégén. Sajnos, egymással is ilyenek.
Kérlek, légy ezért elnéző velük, légy elnéző az ő csöndjükért. Legyen
elég, hogy most csak én kiabálok, hebegek, suttogok. Drága Apu, ugye
elég? Kérlek mosolyogj bölcsen, vigyázz és figyelj ránk, ha még
megérdemeljük.
Juli

Emlékszem apára. Mindig zsebredugott kézzel, mint valami Rimbaud.

voltkalapja is
 De már nincs neki.
De volt is, lesz is....

igen ott maradt ahol átvágtunk a kerten