arion-x  /Rettegi Attila/

Megjelent Rettegi Attila "A titok kapujáig" című verses kötete az UNISHER kiadó gondozásában, mely megrendelhető a vasarlas@unisher.hu e-mail címen..

"Én is vándoroltam egyik tengertől a másikig/elgyötört földeken a vodkaízű szélben..." - szólal meg éhen és szomjan az egyik vers lírai hőse. Egy másik helyen élete társával csónakázik az éjszakában, időnként hullámokon vergődve, ahogy a mítoszbeli Arión is hánykolódott a delfin hátán a tengeren. Ha dalol, szerelemről dalol; vagy Istent keresi, mert a lét titkait kutatva őt is nyugtalanság és félelem gyötri.
A versek tehát nem lépnek túl a líra hagyományos témavilágán, de sokféle módon szólnak ugyanarról: helyenként kötött ritmusban és fegyelmezetten, máshol a szabadvers szertelenségével, és láthatunk példát képversre és vizuális kísérletekre is. A kötet első harmada régebbi költeményeket foglal magába (Néma esték), a következő ciklust (Testünkön hosszan.) a versek címzettjének személye köti össze, míg a harmadik rész darabjai (ARION-miX) jelentik leginkább a szerző jelen idejét.
A művek - néhány kivétellel - az AMF-en megtalálhatók, de a ciklikus elrendezés és a vizuális megoldások újdonságot jelenthetnek az arion-x verseket ismerők számára is.


Bővebb infó: UNISHER KIADO

arion-x:

Új ruhát sző ránk

nézz a szemembe! az vagyok még
aki voltam? vagy már más?
aki megváltozott könnyű ujjaidtól
aki nem kér hajnalt italt menedéket
csak zenél míg arcodon végigsuhan
a lebegő mosoly aranylón és
bíztatóan. ← minden megvan. → a
világban a mai nap is ölnek
de nem félek míg öledben tartod
lenyugvó fejem. halkan beszélsz
de hallom a szót amellyel formálsz

új ruhát sző ránk a szerelem

Testünkön hosszan végighúzta ujját...

Testünkön hosszan végighúzta ujját
az idő, rajzolt újabb ráncokat.
A gond gyakori vendég, hordja súlyát,
válladra rakja, mikor látogat.

Ízleled az ősz sárga mélabúját,
hajad közé tűz fehér szálakat,
de hogyha a nap rózsafénye hull rád,
nem látok mást, csak régi arcodat.

Arra gondolok, hogy milyen is voltam
magánytól sebezve, oly nyomorultan,
otthonomból mint kivert kutya jöttem.

De vége lett a zűrzavaros múltnak,
a remény arany csillagai gyúltak,
mikor először vetkőztél előttem.

Késő középkor

Sebet kap ki sebet ejt
vérét veszti ki párbajoz
nincs aki győzött és nincs aki vesztett
a verejték a könny is hiába folyt
ki kardok elől óvta fejét
az utcakőben elbotolt
nem születnek hősök
kérdőjelbe öltöztek az elvek
idejük lejárt
holtak a szerelmek
csak a haláltánc maradt
monoton zenére
légszomj és zihálás
kérded mivégre
nincsenek bölcs szavak

Isten látja csak hogy a saját vére
hullik napok óta
a trubadúr kezére
 

Egy szolgálólány lábnyomát kutatom

egy szolgálólány lábnyomát kutatom a szűk sikátorokban
és képzelem darócruhájában feltűnik a sarkon
nagy kosarat visz kezében urához siet vagy haza már
nem tudhatni csak futó pillantást küld az idegennek
s e pillantás kísér tovább ahogy nyugtalanságtól
űzve járom Európa régi belvárosait
hol egykor harsány matrózok csizmája
csattogott az esőáztatta utcák bűzös pocsolyáiban
most aranyárusok csillogó kirakatai sorakoznak
közben egy-egy McDonalds hogy degeszre tömd
hasad is hogy ne szenvedj semmiben hiányt
mégis sivár a jelen kereskedelmi rádiók egyhangú
zenéi kalapálnák ki fejemből a maradék önálló
gondolatot is de hiába minden érzékcsábítás
szellemi narkó és a szexi nők a gigaposzteren
mert tekintetem most is az utcasarkot nézi
talán most fordul be és szembejön velem
futó pillantást vet rám mint egy idegenre
lesüti szemét mint aki szégyelli magát
urához siet vagy haza már nagy kosárban
cipeli fájdalmát és gondját darócruhája
mint angyalok köntöse suhan át a pocsolyák fölött
egy szolgálólány lábnyomát kutatom a szűk sikátorokban


 

Gitárral az országúton

fényesre ázó karosszéria erdő
közúti ellenőrzés fekete felhő
álmodozók járnak tízmillió úton
esőcseppek égnek a hallgatag húron

sötétlő szállodák intelligens arcok
hirtelen szakadék toronymagas partok
sárga lámpafényben robognak az árnyak
mindenki elindul mindenkire várnak

Régi utakon homokon

Régi utakon homokon járok
elmém üres tanok közt lépeget
szívemben sötét sárlepte árok
ragyog a lét s a léttől szenvedek

egy megígért abszolutra várok
kétes hogy eljön az is meglehet
érvényes az egyetemes átok
végem lesz de vágyom a végtelent

Isten, Isten

Egy szót morgok: Isten, Isten…,
mert ember így nem szorult rá,
mert mi pótolhatja – nincsen.

Ölelkeztem gyakran én is,
mint mindenki a világon,
mégis kívánom, hogy érints.

Nem találtam holnapomra,
lábam tövisektől vérzik,
lelkem depresszió foglya.

De ha újra fogvacogva
álmodom a régi hitben,
béke száll a homlokomra.

Vérem eláll és bilincsem
pattan, míg a kéz remegve
égre nyílik: Isten, Isten…

 Leonard Cohen: Nem hagy nyomot az igaz szerelem

/műfordítás/

Mint a köd nem sebez,
sötétzöld hegyet,
az én testem sem sebez
sohasem tégedet.

Az ablak már sötét,
a gyermekek jönnek-mennek,
Mint nyilak, ha veszve cél,
hóból lett bilincsek.

Sohasem hagy nyomot
az igaz szerelem,
mint napfény a csillagot,
karunk úgy rejti el.

Ahogy falevél lehull,
s egy percre megpihen,
az arcod hozzám simul,
hajadra hajlik kezem.

És kibírja az éj,
hogy csillag nem ragyog,
kibírjuk ezért,
ha távol vagy nagyon.

Sohasem hagy nyomot
az igaz szerelem,
mint napfény a csillagot,
karunk úgy rejti el.

Leonard Cohen: Suzanne

/műfordítás/


Suzanne levisz téged a folyó partjára
Hallhatod a hajókat
Ott maradhatsz éjszakára
És tudod hogy félig őrült
De hisz azért vagy ott nála
És ő narancsot ad és teát
Kína volt mindnek a hazája
S mikor szólni akarsz hozzá
Hogy a szerelmed ne várja
Egy új hullámhosszra állít
És a folyó válaszol már
Mindig szeretője voltál
És te úgy utaznál vele
És te úgy innád szavát
És tudod hogy bízik benned
Mert tökéletes testét elméd fogta át.

És Jézus tengerész volt
Mikor sétált vízen járva
És magányos fatornyából
Hosszan figyelt a világra
S így szólt mikor megértette
Hogy csak fuldokló ki látja
„ Legyen tengerész az ember
Míg szabaddá tesz a tenger”
De önmagát megtörte
Rég megnyílt az ég fölötte
Elhagyott, majdnem ember
Bölcsességedbe süllyedt mint egy kő
És te úgy utaznál vele
És te úgy innád szavát
És véled hogy bízhatsz benne
Mert elméje a teljes tested fogta át.

Most Suzanne fog kézen
A folyóhoz vezet téged
Az Üdvhadsereg pultjáról
Hazahozott gyűrt ruhát hord
És mint méz omlik a napfény
A kikötő Szent Szűzére
S mutatja merre nézzél
A virágok és szemét között
Ott a hínárban a hősök
Ők csak gyermekek egy reggel
Szeretetért hajolnak
És már örökké így hajolnak
Míg Suzanne tartja tükrét
És te úgy utaznál vele
És te úgy innád szavát
És tudod hogy bízhatsz benne
Mert elméje a teljes tested fogta át.

  Hét haiku

1.

hideg hold hoz éjt

magányom mozdulatlan

egyre távolodsz

2.

nézd a téli ég

csillagot gyújt de engem

eltemet a hó

3.

a havasokra

takarót terít a köd

elfed előlem

4.

jégvirágokat
rajzol elém az álom

vacog az élet

5.

újévi fényben

angyal jött verseidért

elvinni őket

6.

irigy istenek

vésték hóba lábnyomod

jelenem a múlt

7.

fagyba vont világ

kihalt koncertcsarnokok

néma barátság

Búcsúzó Arión

Reggel még itt álltál a parton,

 a hajón türelmetlen matrózok készültek az útra.

A kikötőre enyhe köd ereszkedett,

szavadat a tenger ölelte át zúgva.

Körülöttem gyerekek kergetőztek,

míg utolsót intettem neked.

Túl sok itt a búsongás – visszhangzik

bennem minden, amit mondtál.

Ha hazamennék, szolgálók hada

köszöntene, friss datolyát hozna tálcán egy kreol leány,

s míg a hajók közt éhesen és idegesen járok,

arcod keresem az idegenek között.

Hűvös lett. – Ez már az Éj érkezése.

Kegyetlenül űzte el Héliosz szekerét.

Míg te a bánattól menekülve

láthatod a tengeri najádok táncát,

én a parti fák közé rejtőzöm az emberek elől,

és a Tartarosz hideg levegője csap meg,

ahogy próbálom magamra ölteni hiányodat.

 Magányban ’83 tavaszán

Idegen a város
Ideges a rohanás
Házfalakba épült hiányok öveznek körül

a hajnal elpirul amikor meglát

rajzoljunk tele egy tiszta lapot
hajtogassunk belőle papírrepülőt


         száll
        ma
       jd
      az
   égfelébeszélgetamadarakkalbenneülünk
egymáskezétfogvabenneülünkm
     in
      dh
       al
        ál
         ig
          édes


rajzoljunk tele egy tiszta lapot
hajtogassunk belőle papírhajót


          a
         ten
        gerre
       megyünk
     ahullámlába
          d
mossabujánnincsvégeavíznekésatérn
ekaláthatáracélmelyújésújalakban
   jelenikmegezerláthatártlátunk
         ezerláthatárt


mossa a tengervíz arcod

az őszi szél már kegyetlen félek hogy
megfagyok míg jéggé dermed arcomon
a könny hogyan érhetném utol a
gitárok és vonatok zaját didergem
a magány szeles városában didergem
a csendtől és a hangerőtől kiherélt
imát mondok kapaszkodom impotens
hitem után meghalok a hóban elterülve

mossa a tengervíz mosolyod

a virágot neked vettem édes
ne mondj nemet… ne mondj nemet… neeee!

panaszom sóhaj és kiáltás
! a poros esőben
! a koszos városban
! a kegyetlen szobában

bár elérnélek a felkiáltó jelek szigorú
falát bár áttörhetném csüggeteg
vágyaimmal mely megriadt gidaként
lapul és pislog anyáért kiáltva
hangtalan a világ zűrös bugyraiban
vodkával öntözve lábad nyomát
míg az ízét érzem tudom hogy
közelemben élsz hogy bennem lakozol

?????????

kérdőjelek szaggatják meg rohadt napjaim
és nincs vigasz
(és nincs vigassssssssssz)


a felhők Közt madarak repülnek
         Alszom
         Tanulok
         Alakoskodom
         Lapulok
         Iszom
         Nehéz azt elmondani hogy miért a tengert kérem vágyaimmal

a felhők Közt madarak repülnek
         Asszonyom
         Testvérem
         Anyám
         Lelkem
         Italom
         Nehéz azt elmondani hogy miért a bércre hágok vágyaimmal


?????????

nincsenek éjszakáim

Néma esték

Ülök

            körülöttem néma esték

szárnya sűvít

            esetlen lebeg az emlék

katicabogárka kisgyerekkorom

Jolánka néni ujja a gombjaimon

Fűrészfogas érzés

            vérző és széttépett álmok

semmire vár (ha vár)

semmibe lát (ha lát)

            a látnok

gyere és szeress súg egy régi név

és kacagva fut tovább a szél

Megfakult báj

            hangtalan elgondolkodások

öröm-fátyol-szárnyalás

            és bánatvonulások

kamasz álmok kamasz-szertelenek

és boldogan éltem élek szerethetek

Kifogy a toll

            a vers mégis velem lett

múlt idő hullám-lován

            sorokba sereglett

gyöngybe épül minden fájdalom

kapumon kopogtat vár

            majd kék egemre száll dalom

 Karthauzi szerzetes

némasága hűvös cellájára
rozsdás lakatot helyez a magány

csak nézi ott a távoli síkon
nehéz kosarát cipeli a lány

hallgatnak a kövek a hegyoldal
s ha kérdőjelet formáz az idő 

fogadalma köti néma ajkát
hallgat a messzeségbe révedő 

Reggel még itt álltál a parton,

Hét haiku

Leonard Cohen: Nem hagy nyomot az igaz szerelem

 Szerelmes csokor

I.

Két hajnalunk volt
két naplementénk

de ha mennem kéne
csak utánad
mennék

II.

Odafenn az égen
faágak lebegnek
téged hogy szeretlek

Még csillog a csillag
talányos szemedben
kincse életednek

Várj míg tőlem távol
elvérző sebekkel
hajol rád a reggel

Mennyi kín mi éled
szerelmes kezedben
sírj hogy érte menjek


III

Napfény remeg
visszadereng
tekinteted

Szádon mosoly
csókod komoly
könnyed ered

Érezd leány
szeresd leány
szerelmedet

Animáció

néhány kép maradt meg
a többit elorozta a jótékony idő

kusza vezérvonalakat rajzolok
céltalan ahogy az álom cikázik
az ezüstös tavon

csak a kezdet és a vég világos előttem
a program kitölti majd a köztes helyeket

elbűvöl a mozgás pedig csak
huszonöt kimerevített pillanat áll ma össze filmmé


 

Ajánlás: