falusjuli -- roberta
Oldal ajánló
 
A zene kell...
 
Kedvencek
 
Hegedűs Zsolt:
 
Fruzsina
 
:
 
Levelet ide írhatsz nekem!
 
.
 
találkozások:
 
és a TÖRTÉNETEIM

Mindenre jön válasz, csak ki kell várni.....

Helyén lesznek a dolgok, mindenről kiderül mennyit ér...

Ma fantasztikus dolog történt velem! Levelet kaptam, egy olyan levelet, amit az ember úgy őrizget, mint valami ékszert és amire úgy vigyáz, hogy majd az unokái és elolvashassák és büszkék legyenek a nagyira és a dédnagypapájukra. A hírt elsőként stockholmi barátomnak újságoltam el, Zsoltnak. Ő ott volt azon a díjátadáson és tudósított róla, amikor a levél írója, Kertész Imre átvehette az irodalmi Nobel díjat a Sorstalanságért.

És a történet: apu újságíróként, 1977-ben elsőként írt méltató kritikát a regényről. Ő nagyon fontos műnek tartotta. Megjelenése után évekig agyonhallgatták, majd egy német kiadó megjelentette és elindult azon az úton, ami a Nobel díjig vezetett.

Zsolt hívta fel a figyelmemet 3 éve egy dokumentumlistára, és ott bukkantam rá apu réges régi cikkére. Egy ismerősöm segítségével előástuk azt a Könyvszemlét. Sokáig töprengtem azon, vajon hogyan jutassam el Kertész Imréhez. Reméltem, hogy örömet okozok vele, hiszen egy olyan méltatás, ami visszavezet a kezdetekhez és talán számára is emlékezetes ennek révén.

Az átadásra alkalom a Vámos Miklós által szervezett Szépírók Őszi Fesztiválján kínálkozott. Kertész Imre volt a díszvendég, Miklós beszélgetőtársa. Zsuzsival ketten mentünk. Hatalmas tömeg volt, óriási ovációval fogadták Kertészt. A beszélgetés során sok mindenről szó esett, többek között arról, hogy rengeteg megkeresést kap levelekben is, amiket képtelen megválaszolni. Ezt hallva csak ültem, szorongtam és pirultam a saját kis borítékommal a kezemben, amiben apu cikke lapult és a néhány sor, amit én írtam. Miklóst nem akartam terhelni a közvetítéssel, mert láthatóan ezer teher nehezedett rá a fesztivál szervezése során. Nekem kellett megpróbálnom a "Lehetetlen"-t:) Amikor az egy órás beszélgetés végetért, valahogy átfurakodtam magam a tömegen és közvetlen közelébe érhettem Magda asszonynak, Kertész feleségének. Néhány szót elmakogtam, és átnyújtottam a levelet. Ő megígérte, hogy átadja a küldeményt a  férjének. Nem gondoltam, hogy jön válasz. Nem is azért csináltam, apu miatt csináltam. Ha apu élne, ők talán barátságban lennének, de ismerős viszonyban mindenképpen és apu öleléssel és kézfogással köszöntené, amikor találkoznának. Ezt látom magam előtt, amikor a válasz levelet bámulom most az íróasztalomon.

"Kedves Júlia!

Nagyon szépen köszönöm küldeményét.

Emlékszem, mennyire örültem Falus Róbert recenziójának, s ha egy
kissé el is járt felette az idő, emlékét szeretettel megörzöm.

Szivélyesen üdvözli

Kertész Imre"

***************************************** 

Sosem látott Mamikám...

Csak a nevedet tudom, Erzsébet. A mamikám lehettél volna, de nem várhattál meg.


Mamikám!

Sosem láttalak, fénykép sem maradt rólad. Csak azt tudtam, hogy aki nekem a világon a legfontosabb volt, annak te voltál a MINDEN. Csak a nevedet tudom, Erzsébet. A mamikám lehettél volna, de nem várhattál meg.
Ha kérdeztem rólad ötévesen, a nagypapa mindig elfordult, vagy egy újság mögé temetkezett. Apu se mesélt rólad, és a neved kiejteni egy idő után nem lehetett. Kitaláltam hát magamnak egy mesét rólad, láttam egy ősz hajú, barna szemű gyönyörűséget, akinek a kezei olyan, de olyan szépek. Aki értem jön az oviba, és Karácsonykor kalácsot süt, a játszón félve elnézni, ahogy a Julcsikája repül egy hintán, és a hangod féltőn remeg. Elképzeltem, hogy a padon ülve kötögetsz, és méregeted a fiúkat, ha valaki majd egyszer úgy közeleg.
És száz gyertyát is elfújunk majd a tortán, apu meg könnyes szemmel mindkettőnket megölel.

Tiz éves lehettem, amikor Potyi bácsiéktól elhoztuk azt a hatalmas nagy zongorát. Óriási szervezéssel, hatalmas komplikációk után került le a hangszer a harmadik emeletről, majd a teherautóra míg a házunk előtt megállt. Vagy négy rakodómunkás hozta fel a meredek kerti úton.
Apu ezekkel az előkészületekkel nem foglalkozott, bőszen verte az írógép billenytűit. Ma azt gondolom talán papír sem volt a gépben, csak a kattogással szerette volna kívül tartani a zajokat. Elűzni az emlékeket.

A zongoratanárnőm, dr. Fleischmann Mártonné lett, Franciska néni. Szerettem kezdetben hozzájárni, különös illatok keringtek, a múlt megült a szobában a bútoron, és a sok hangszeren. Meg odajárt Dani is, ez fontos körülmény volt egészen addig, míg meg nem tudtam, hogy természetesen nem engem, hanem mást szeret. Otthon nehezen ment
a gyakorlás, inkább csavarogtam, vagy Pamaccsal, a kutyánkkal játszottam. De hetente azért legalább négyszer klimpiroztam Bartókot, Kodályt, majdnem-FürElise-t, gyermekdalocskákat és Saját Szerzeményeket. Apu csak annyit kér, ha ˝rám jön az öt perc˝, akkor a nagy szárnyas ajtókat, mind a hármat, ami az ő szobájától elválaszt,
erősen zárjam be. ˝Annyira rossz?˝ kérdeztem egyszer, mire ő: ˝Iszonyú!˝. Az ajtók tehát mindig zárva voltak. Egyszer azonban nem. A zongora mögül ráláttam az íróasztalára. Karjára hajtva fejét sírt. Berohantam hozzá, majd ő zavartan csak annyit mondott: semmi baj, majd elmúlik, semmi baj. Kiküldött volna, de én maradtam. Először mesélt rólad, Mamikám. Elvarázsolt akkor is a történeteivel, elmondta,
hogy te zongoraművész voltál, legalábbis az ő szemében. Hogy milyen gyönyörűen játszottál, és amióta megtudta ezt a zongoravásárlási mizériát abban reménykedett, hogy hátha ez a kishülye megismétli azt, amit már régen elfeledett. Talán még egy fél évig próbálkoztunk mindannyian, hátha megy ez majd nekem, de miután reménytelennek talált dr. Fleischmann Mártonné, Franciska néni is...- akinek az óráiról egyre gyakrabban ellógtam -, eladtuk a zongorát. Örömujjongás volt a Csalán utcai házban, amikor kigördült a kanyarban a teherautó. A sofőr mellett egy apuka és kilenc éves kislánya ültek, boldog, reményteli mosollyal az arcukon. ˝Legyen nekik nagyobb szerencséjük, na meg tehetségük, ja és türelmük!˝ - ez volt apu búcsúmondata.

Valamikor a hetvenes évek legvégén a postás különös borítékot hozott. Apu idegesen bontogatta, aztán mély hallgatásba burkolózott. Napok múlva lehetett csak kérdezni arról, ami történt. Hír jött rólad mamikám. Azt írták, hogy a táborban elszenvedett kínokért, szenvedéseidért pénzt kapunk, amolyan kielégítés címén. Apu nagyon nagyon apró darabokra tépte szét a levelet, döbbent csend ült a
szobára. ˝Ezt nem lehet! Ilyet nem lehet!˝ Aztán mesélt rólad Mamikám kicsit többet. Elmesélte, hogy a lágert túlélted, a haza érkezésedről is kaptak üzenetet. A papával indultak a pályaudvarra, ünnepre, életük legnagyobb ünnepére készültek azon a napon. Aztán a többit már másoktól tudom, reménykedem csak hogy pontos a történet, hisz nincs már senki aki mesélhetne rólad. Elindultak a vagonok, hosszú volt az út visszafelé, tömegben, bűzben, nyomorban tapadtatok egymáshoz. Az egyik állomáson hosszabban időzött a
vonat. Legyengülten, lekileg-testileg megtörve vártátok az indulást, a hazaérkezést. Aztán szembejött egy másik szerelvény. Az ablakokból katonák élelmiszert dobtak át hozzátok. Zsírszalonát ettél... Mire a vagon befutott a pesti pályaudvarra, már nem éltél. Apu és nagypapa csak várt, várt, mindketten egy életen át vártak rád.

És most én várok rád, én a néni korú kisunokád. Sokszor álmodom pályaudvarokról, várásról, integetésről, ölelésről, valakiről, aki pontosan az aki, nem csak annak látszik. Akitől az én apukám tanulta a világot, aki az én apukámat látta először elindulni, aki olyan büszke lett volna a kisfiára, az én apukámra.
Nincs egy fénykép sem. A fájdalom mindent elpusztított, de én ma emlékezem rád. Rád, sosem látott nagyikám! Hiányzol, a gépemen míg írok, most is zongora szól. Látod, erre is taníthatnád az unokád, és biztos, egyszercsak menne majd az a fránya ˝Gyermekdalocska˝is, ha te mutatod. Taníthatnál bármit, az életet, mesélhetnél apuról, mindenről. Mamikám, ötvenévesen is gyerek vagyok és egyedül vagyok.

Csak a nevedet tudom, Erzsébet. A mamikám lehettél volna, de nem várhattál meg. Csak emlékezni tudok, már azt is csak én tudok.

***************************************

Hanna néni


Hanna néni egy gyermeklelkületű 77 éves pszichológusnő. Valamikor 98 táján egy gyermekdáráma kiképző csoportot szervezett, amire én is jelentkeztem. Őt akkor még nem ismertem, kérte: nézzük meg egymást, tudunk-e majd együtt dolgozni. Felhivott a lakására magához.

Pesten, a Margit hid mellett lakott. Amikor a ház kapuján beléptem és körbenéztem valami hihetetlen ismerős érzés keritett hatalmába. Régi bérház volt, patinás vaskorlát, kanyargós lépcsőház és megdöbbentő tisztaság. Az egész hangulata eszembe jutatta a régi anyumat, aput, nagyimat, első barátnőmet, vagyis a múltidőt.
Hanna a második emeleten lakott. A csöngetésre: valami egész vékonyka hang válaszolt: jövök már, Julcsikám, jövök már!
Ez a hang pont úgy szólt, mint amikor valaki régi ismerősét fogadja mondjuk minden szerdán a szokásos kártyapartira. Mi pedig még akkor sohasem találkoztunk.
Amikor szembeállt velem és illedelmesen kezetfogtunk, le kellett hajolnom hozá. Hannácska picike, törékeny, ragyogó szemű nő, aki a tökéletes sminkben, pompás lila kosztümjében olyan volt nekem akkor, mint egy jóságos nagynéni, akiről réges rég elfelejtkezett már a család, s akihez most évek múlva megérkezik a kedves rokon pletyózni. A rokon én voltam, nagy nagy büszkeségemre.
A szobában hatalmas fotelek, olyan réges-régi lámpák, a könyvespolc roskadásig megpakolva és a kis asztalon amolyan igazi fehér horgolt teritő viritott. A lakás illatozott és valamelyik szobában kristálytisztán Mozart muzsika szólt.
Na, akkor mesélj -kezdte Hanna, aztán majd én jövök...!
Az első alkalommal egy órát lehettem nála. Azt a boldogságos érzést, amit a találkozás után éreztem, sokáig nem tudtam mihez hasonlitani. Később úgy fogalmaztam meg egy barátomnak: önmagamat láttam benne viszont 30 év múlva.
A csoporton egy idő múlva fél-szavakból értettük egymást. Először megdöbbentünk, később már mosolyogtunk, még később már tudomást sem vettünk a hasonlóságainkról. Ez vonatkozott munkára, gyerekekre, férjhezmenetelre, apa-imádatra, sminkelésre, lila kosztümözésre egyaránt. Talán a második alkalommal kiderült: csoporttársa volt apámnak az egyetemen. Teljes természeteséggel bólintottunk, amikor ez is kiderült.
Aztán jött egy játék. Varázsbolt volt a neve. Hanna volt a boltos, akihez be lehetett lépni és mindenféle érzéseket, tárgyakat venni, ami hiányzik kinek-kinek az életéből, valamint letenni mindazt, amitől az ember szeretne megszabadulni. Az én ott hagyott "letenni valóm" az akkor nagyon utált főnöknőm volt. Hanna hümmögött, hogy embereket nem szokott tárolni, meg mondjak azért valami jót is róla, hátha valakinek éppen ilyen kell majd, meg ha a pincébe rakja, akkor az ott lévőkkel milyen társaságban lesz, összeverekszik-e néhány ott lévő rossz anyukával-e, vagy sem, de végül is elfogadta. És megkérdezte: mit kérek én ezért a nőért cserébe. Én egy varázsgömböt kértem, amit ha megrázok: aranyeső hull benne és van benne egy fej, ami beszél és úgy szól hozzám, mintha apum lenne, és olyanokat mond, amiktől én majd mindig tudom, hogy merre kell indulnom és mi a jó megoldás és válasz az életben. Hanna hosszas gondolkodás után egy piros teniszlabdát adott nekem, mondván: szorongassam azt üveggömb helyett, hátha történik valami csoda. A nap végén aztán visszakérte. Nagyon haragudtam rá, pedig olyan gusztustalan ronda szivacslabda volt, amilyet keveset látni.

Nagy tél volt abban az évben. Jeges, csúszós utak, szinte négykézláb lehetett csak utcára menni.
Karácsony előtt csöngetett a postás. Csomagot hozott. Nézem, kérdezem: ki küldte? Azt mondja az van ráirva: Varázsbolt.
Hanna egy borzalmas hideg napon elment és megkereste nekem a varázsgömbömet. Aranyeső hullik benne és egy fej néz rám. Ha akarom felforditom, megrázom és figyelek...igen, mintha valaki szólna. Csak annyit mond: kicsim, sosem vagy egyedül! Én itt vagyok veled.

Hanna néni újra elhozta aput. Vagy apu küldte nekem őt?

************************************

2005.01.

Meghalt Németh Lehel



********************
Híradó mozi. A Lenin körút elején volt, mellette meg egy kávéház, a Hungária, ahova a híres írók, költők jártak. Papírra jegyzeteltek ceruzáikkal, és óraszám bámultak kifelé a kávéház hatalmas üvegablakain. Cigaretta lógott a szájukban:Terv, Kossuth, de volt köztük olyan is, aki szivarozott. Ő a nagyobbak, híresebbek közé tartozott. Néha megálltunk az anyuval, ő ismerte őket, hiszen volt aki személyesen is járt nálunk többször a Lenin körút 42-ben apunál.
A Híradó moziban nem kellett megkeresnünk a széket, ha jegyet váltottunk, mert oda ülhettünk, ahol szabad hely volt. Néha felkapcsolták a villanyt, de nem kellett kimenni és ha jól emlékszem ilyenkor a perecesnéni is bejöhetett a hatalmas nyakba- akasztható kosarával. Volt Filmhíradó, sokszor ismételték /az egyikben később én is szerepeltem, mint május elsejei élőkép része/, voltak természetfilmek, néha hosszabb, 20 perces darabok is. Nagy bordó bársony függöny volt a bejáratnál, ami nagyon nehéz és poros volt, és sok apró lámpácska égett a széksorok mellett. Az előcsarnokban köralakú volt a pénztár, nagy oszlopok között lehetett bújócskázni a nagyi elől, és a falakon híres színészek fekete-fehér képei voltak felaggatva, amit gondos fényképészek szinesre retusáltak. Néha a szájrúzs kiment a vonalból, a szőke festett haj valószínűtlenül sárgállott. Sztárok voltak: Tolnai Klári, Rozsos István, Törőcsik Marika, Bodrogi Gyula, Gábor Miklós, Vass Éva.
Egyszer a mozi melleti utcában nagy tülekedés támadt. Mindenki egy irányba fordult és bámult valamerre. Lassan hatalmas fekete autó közeledett, fekete álomautó, amolyan ámerikás! Rengeteg szines matricával volt teleragasztva elöl-hátul-oldalt minden ablaka. Tülkölt, az emberek integettek, az asszonyok-lányok el-elpirultak, ...mert ő jött. Ő, igen ő!
Ő, Németh Lehel, a táncdalénekes. Lehettem vagy 5 éves. A lábam földbegyökerezett, hiszen egészen közelről megbámulhattam a csodát! Németh Lehel, akinek ha csak a nevét kiejtették otthon, azonnal mosolyogni kezdtem és vérvörösre változott az arcom szine. Lehettem bármilyen rosszkedvű, hisztériás, kezelhetetlen, makacs, ha csak annyit mondott apu vagy anyu, vagy nagyi: Némethlehel, én már ragyogtam a boldogságtól. .."

Ma meghalt Német Lehel

*********************************

Álmomban megjelent Tibi

András arról beszélt nekem, hogy ő nem hiszi, hogy az ember eltűnik a halállal. Biztos benne, hogy a barátom, amikor a temetés volt, hallotta a beszédemet, érzékelte a gondolataimat. Amit egész életében csinált, az hajtja őt tovább egy másik létállapot felé.
Ha segiteni akarunk neki, akkor imádkozni kell érte. Nagyjából mindegy is, hogy milyen imát mondunk, mindegy is hogy milyen istenhez imádkozunk a lényeg: segitsük őt az útján. Tehát ha magunkban csak jót kivánunk neki újra és újra azért, hogy a legnyugalmasabban, legboldogabban élje meg azt, amit élnie kell, az biztosan segít. A buddhisták úgy szokták búcsúztatni a halottat, hogy minden este egy fejezetet olvasnak fel a tibeti halottas könyvből, ezzel kisérik őt 49 napon át.
A kezdetén odaszólitják, letesznek egy párnát és mondják: foglalj helyet, ezt a tanítást neked adjuk. És 49 át napon segitik őt. Hogy eléri-e a segitség, arról valamilyen formában visszajelzést ad, majd meglátom.


Álmomban megjelent Tibi.

Tatán voltunk az Edzőtábor előtt, mert oda szeretett járni úszni reggelente. Odajött hozzám, megsimogatta az arcom, mosolygott és csak azt mondta: rendben lesz minden!

Majd a kezével mellém intett és azt mondta: Ő rá
pedig figyelj! Az ő, pedig nem más volt, mint Csernus doktor, akit ő ki nem állhatott, de ott úgy éreztem megbékélt:) Vele is...:)

Majd egy gesztenyét nyomott a kezembe, mint minden ősszel évek óta, és így szólt:
Mert ettől nem fog fájni a gerinc!

És bement az uszodába. Vidám volt, jól volt, ő volt.

Reggel arra mentem az autóval, bekanyarodtam az edzőtábor elé.
Megálltam a gesztenyefa alatt és az első levelet felemeltem, ami a lábam előtt volt.
Meg egy szép gesztenyét.

Ma van pontosan 49 napja, és órája, hogy elköszönt tőlem.

2004 augusztus 11, 11 óra volt.

******************************

Aztán ránk ült a csend… - Naplórészlet Anyák napján

Igen, persze, minden nap anya vagyok,… anyának érzem magam… Vannak mégis pillanatok, amikor méginkább. Örömteli is meg fájdalmas is, amik megragadnak és újra meg újra felütik fejüket, hogy vesződjek velük, vagy örüljek nekik. Irnom kellene erről? Kinek is? Minek is? Mármint a fájdalmasabbikról?. És megint apuhoz vezetnek a szálak, hogy ő nem látott engem már anyaként. Se az áldott állapotban, se, se, se.

Anyu lettem, a gyerekeim születése definiálta számomra is persze ezt a fogalmat. Zsuzsika születése… Gyönyörűséges órák, együtt…! Aztán amikor megszülettek az ikrek. Hatalmas boldogság, anyu anyu sokszoros anyu vagyok! Biztos elrepülök boldogságomban, ha nem szögez le a fáradtság és a fájdalom. Boldog voltam, végre, végre!

Aztán ránkült a csend. Két napig. Gábort nem hozták ki a kórterembe a szoptatási időkben. Valami magyarázat, hogy talán a súlya miatt, kérdezzek orvost, de az éppen nincs bent, stb, stb. Pici Gergővel csak néztünk egymásra, hol a tesó? Mi lehet a baj? Aztán összeszedtem magam, legyőzve ájulási rohamot, minden fizikai fájdalmat, és elindultam felé, valahova a folyosó legvégére, ahol sejtettem kicsikémet. Az iszonyú fertőtlenitő szaga csapott meg, amikor a borzalmas meleg koraszülött osztály ajtaját kinyitottam. ˝Anyuka! Maga hogy kerül ide?! Magának ezt még nem szabad! Anyuka!˝ sipitozott egy nővérke. Persze hiába, én mentem, vagyis akkor nem igy mondtam volna, vánszorogtam, előre. A kis inkubátor éppen szemben volt velem, rajta a neve, belőle ezer cső, villogó lámpák. ˝Csak megnézem, még alig láttam, és már megyek is˝ védekeztem a kitessékelés ellen. Még azt is mondtam ˝Magának is van biztos, remélem ő egészséges˝. Talán ez a mondat hatott. Leülhettem mellé egy hokedlira és néztem, néztem azokat a végtelen apró lábacskákat, kezeket. Aztán minden nap mentem, a nővérek, orvosok megenyhültek, látták nem hisztériázom, csak ülök és nézem. Hittem abban, hogy kicsikém érzi ott van mellette az, aki neki a világ legfontosabbja és akinek ő is az. Néztem, ahogyan kis fecskendőből fröcsög a tej a szájába, remélve, hogy a gyomráig elér. Elér és megmarad. Megmarad, hogy erősödjön. Egy hét múlva hosszas könyörgés és óriási előkészületek után a karomba vehettem. Kikötötték a csöveket, leállt minden gép. Már tudtuk, hogy szívfejlődési rendellenessége van, hogy kell tartanom, mire kell vigyáznom. ˝Doktornő, szeretném megszoptatni, mert félek később már nem lehet, nem fogja tudni hogyan kell.˝ Kértem, vagyis hát könyörögtem. Előtte órákig próbáltam ezt a mondatot, hogy éppen megfelelően hangozzék. És igen, megtörténhetett a csoda! Megkaptuk az engedélyt az etetésre! Nagyon nehezen kezdett neki kisbogárkám, nem értette mit is kell csinálnia. Aztán egyre jobban belejött, kis szája sarkán már túl is csordult néhány csepp tej. Egymásranéztünk. Határozottan láttam a szemében a kérdést ˝Anyu, ugye jól csinálom?˝

Hát persze, sikerülni fog, nekünk minden sikerülni fog! Nem szoktam imádkozni, de akkor megfogant bennem egy ima, amit már százmilliószor végigmondtam, hisz kilenc műtétjén vagyunk túl ˝Apu, kérlek, ne vidd még el!˝

És az én Apum segít odafentről, hogy anya lehessek, három gyönyörűség, büszkeség anyuja. Az egyikőjük, Zsuzsi holnap érettségizik. A pénteki ballagáson az igazgató úrtól a 120 diák közül két oklevelet is átvehetett a kiváló tanulásáért. Gergő és Gábor - akik nemcsak tesók, hanem a legjobb barátok is -ugyan az iskolaudvar másik végében, de nagyon büszkén mosolyogták végig a ceremóniát. Hát mi így vagyunk. Még nem túl mindenen, de már kifelé a gondokból, mondom az imám és reménykedem.

************************

Madaraim

Már a nyár legelején megkezdődött a pakolás. Hordtak az ablak fölé mindent, ami a közelben mozdítható volt, ami a csőrükben is elfért és ami szárnyalás közben éppen elég nehezéknek bizonyult. Az egyik állandóan itt maradt vigyázónak, amíg a többiek - talán ketten voltak még? - körberepülték a lakótelepet. Mindig kicsit igazgattak a fészken, aztán kezdődött az expedíció előlről. Mire a meleg már teljesen átitatta a házfalát, készen állt a védő kuckó. Mérnöki pontossággal összepasszintva a kavicsdarabok és pont akkora nyílás kapunak, amennyire a madár fej még akár észrevétlenül is ki-behúzható.
Pár napig csend volt, de kivülről is érezhető volt a fészek-meleg, hogy valami készül még. Tudtuk: új valakik kéredzkednek majd erre a világra. Mi az ablak belső oldaláról csak a csenddel és a nyugalmas várakozással tudtuk háboríthatatlanná tenni a megérkezést.
Egy nap kikeltek a tojások.
Volt itt csivitelés, vitatkozás, rivalizálás, perpatvar napokon belül! Jöttek-mentek a rokonjaik, pottyantottak, be-benéztek, majd ismét pottyantottak és huss, irány a másik oldal, villámgyorsan, ott is pottyantottak.
Hetek teltek el. Egyik délután hatalmas sipákolásra lettünk figyelmesek. Igazi jajveszékelős, kétségbeesett sipákolás volt. Lassan találtuk meg a hang tulajdonosát. A kisfecske éppen repülni tanulhatott és nagyon-nagyon eltévesztette az irányt. Pont az erkélyünk közepén ért talajt. Az ősi ösztönnel próbált menekülni, amikor a közelébe értem. Mivel a repülésről még csak igen csekély tudása lehetett, ezért - mint egy kisegér - körbe-körbe szaladgált-ugrándozott. Vártam csendben, mozdulatlanul. Csak akkor békélt meg, amikor hosszú zöld ruhám felé közelítve megérezte a jószándékom, hogy nem sürgetem őt: kivárom a számára megfelelő pillanatot. Az eszeveszett ugrándozás abbamaradt, lassan lépkedni kezdett és a kötényként elétartott ruhámba úgy kapaszkdott, majd tapadt bele, mintha az szolgált volna mindig is fészkéül.
Nagyon óvatosan lépdelve vittem le a ház elé. A fűbe leraktam egy védettebb, de talán a magasból jól látható részre és magárahagytam. Az erkélyről lenézve oly picinynek látszott, hogy arra gondoltam, ha pár percig várok és nem jön érte senki, visszahozom. Ő odalent sipogva hivta a segítséget. Na, nem kellett sokáig várnia. Egyszercsak megérkezett a mama! De nem akármilyen mama! Olyan eszeveszett lármát csapott, hogy kicsikém nyakát-szárnyát behúzva állta a szidalmait. Persze megértem a mamának is óriási rémület lehetett az, amikor észrevette, hogy a kis hiperaktiv fiókája máris önálló útra tévedt. /És a kamaszkor csak most jön még...!/ Miután jól kisipitozta magát és talán a csőrével párszor kupán nyomta, eltűntek, együtt elrepültek.
Néhányszor felnéztem a fészekre, s míg a többiek elbújtak, az egyik mindig nagyon bátran nyújtotta felém a kisfejét. Aztán reggelente-estelente köszöngettünk egymásnak, jóba lettünk.
Szóval van egy madárbarátom. Múlt héten Dél Afrika felé indult a család, meg az egész pereputty. Kicsit azért aggódom, hogy az én hiperaktiv barátom mennyire erős erre az útra, meg az iránytartásával nem lesz-e gond, meg egyáltalán, hogy visszatalál-e.
Ezek fontos kérdések? Ezek a fontos kérdések.

*****************************

Mese egy mentőkutyáról

Ma reggel a kezembe került egy prospektus. Zakopanéba invitál, a magas hegyek közt megbúvó kis szállodába. Félpanziós ellátás, autóbuszos utazások, lanovkás kirándulások, hegyi túrák. Zakopane…

6-7 éves lehettem, amikor anyu és apu a családi vasárnapi ebéden bejelentették: a nagyival és a tesómmal itthon maradunk, mert ők ketten elutaznak Zakopanéba telelni. Csak egy hétre mennek a magas hegyekbe, egy kis szállodába. Az ellátás félpanziós lesz, ami azt jelenti, hogy reggelit meg vacsorát kapnak, a többi időt úgyis napközben a szabadban töltik, vagy az autóbuszon, lanovkás kirándulásokra megy anyu, meg a többiekkel hegyi túrára. A lanovka az amolyan lift féle – magyarázták – ami úgy leng, mint a hinta és felvisz a hegy tetejére.
Viszonylag gyorsan eltelt a hét nélkülük, az iskola lekötötte minden figyelmünket, amikor meg nem volt tanulnivaló, akkor a szomszédban lévő Mátra moziba mentünk át a nagyival. /Dob utca Lenin krt sarok, az ablakunkból pont a mozi kijáratára lehetett látni, aminek ajtaját a hiradó utáni szünetben a cigiseknek kinyitották, majd a nagyfilm kezdetekor visszacsukták. Emlékszem amolyan kétszárnyú, hatalmas fehér ajtó volt, fából, amit alul rigli rögzített. A jegyszedőnéniknek indigókék köpenyük volt és zseblámpájuk./

Szóval, egy hét után végre, végre megjöttek!!! Nagyon jól érezhették magukat, sütött róluk a boldogság.
Óriási dolog volt, hogy az osztályban elomondhattam: az én szüleim voltak már külföldön! Ezzel lehetett dicsekedni, különleges papirba csomagolt csokikat bevinni az osztálytársaknak és azt a sálat, AZT a nyakunk köré tekerni, amit a Külföldről hoztak!

Mindig apu mesélt. Akkor is. A havasokról, a síelőkről, a szállodáról/!/ és még valamiről…
Egyik délután a csoport kirándulni indult az egyik hatalmas hegyre. Gyalog mentek. Apu rokkant volt, így nem tarthatott velük. Egy, a szállodához közeli hóval belepett kis tisztásra kivittek utastársai egy nagy karosszéket, hatalmas pokrócot és odaültették őt. Majd útnak indultak, aput magára hagyták, teljesen egyedül. Szeretetett magában lenni, nem volt benne rossz érzés. Sőt! Az óriási havasok, messze a lanovkák sora, a síelők színpompája csak gyönyörködtette. Úgy tudott mesélni mindenről, hogy szinte tényleg úgy éreztük a tesómmal és nagyival, mintha bennünket is odavarázsolt volna!
Talán egy órát üldögélhetett ott, amikor a háta mögül meghallotta a lépteket. Nem csikorgott, de nem is recsegett a hóban, ahogy az emberi lépteket hallotta onnan korábbról, hanem puhán pattogott. Ez a valami lassan, lassan közeledett, és a lépés inkább trappolásnak hallatszott. Hiába próbált hátrafordulni, sem egyik, sem másik oldalról nem látott semmit.
A puha hang egyre közelebb ért, majd abbamaradt. Egyszer csak apu ölébe egy hatalmas szőrmecsomó hajtotta fejét. Akkor már látta, hogy egy óriási hegyimentő, bernáthegyikutya volt a trappolás tulajdonosa. Nyakában igazi hordó, rajta a vöröskereszt, valószinüleg benne az életmentést szolgáló rum. A kutyus az orrával lassan felhajtotta a kockás pokrócot, nózija apu műlábához tévedt és azt alaposan megszagolgatta. Mikor minden megtanult művelettel végzett /szagolgatás, felmelegítő nyalogatás, melegítő odasimulás és ki tudja még mi minden, amivel a gondoskodást és a szeretetet egy kutya kifejezésre tudja juttatni/, akkor hatalmas testével letelepedett a karosszék elé, fejét a lábára hajtotta és pihent. De nem aludt el, inkább élénken figyelt, mert minden apró zajra azonnal felkapta a fejét. Vigyázott az apura, az újonnan megtalált, ideiglenes gazdájára. Anyuék egy két óra múlva értek vissza és amikor a kutyus látta, hogy apu számára ismerősök közelednek, hiszen hangosan és barátságosan köszöntik egymást, feltápászkodott és elindult a hegyek felé.

Ennyi volt a mese.

Amikor a körúti lakásból kertesházba költöztünk, Pasarétre a Csalán utcába, akkor az egyik fontos első teendőink közé tartozott, hogy egy kutyát vegyünk. Igy került hozzánk Pamacs, a puli, aki tizenkét évig élt velünk és amikor visszaköltöztünk a városba, panellakásba, akkor búskomorságban meghalt.

*******************************************************

A Papp Laci bácsi

Tegnap volt a tv-ben egy reklám, beharangozó: emlékműsor Papp Laciról, az ökölvívóról.
Vele kapcsolatban is van egy mesém.

Előtte elmondom, hogy ebben a beharangozóban az utolsó kép az, amikor fekete hajú kontyos felesége mellett állva integet, majd kacsint egyet, és utána megáll a kép. Már csak a kacsintás marad.

Történt - lehettem vagy 5 éves-, hogy a Kossuth Kiadó - ahol a szüleim dolgoztak - egy Mikulás-napi ünnepséget rendezett az ott dolgozó családok gyerekeinek.
Nagyon hideg volt emlékszem. Valamelyik Művelődési Házba kellett mennünk a város másik végébe. Már szemerkélt valami havaseső féle, vigyázni kellett az átkelésnél, bár még az autókra nem kellett annyira ügyelni - hébe-hóba jött csak egy-egy a kisebb utakon.
A hideget, a készülődést és az ünnepségeket mindig utáltam.

Főleg azt a részét, amikor nagyon kellett figyelni, mikor hangzik el a nevem. Figyelni, nehogy ne halljam meg engem hívnak- micsoda szégyen lenne! - és utána végigvonulni a teremben, egyedül/!/ mert már nagy vagyok és azt hiszem mindenki engem néz/! /és közben csurom viz a kezem az idegességtől, hogy el ne essek, meg mit fog kérdezni a Mikulás, meg jaj/!!!/ lehet énekelni kell és ott ül hatszázezer ember, meg mind nálamnál ezerszer szebb, okosabb, ügyesebb gyerek! Ők meg arra várnak, hogy kiröhögjenek, kicsúfoljanak!

Dehát meggyőzött a család minden évben: nekem ez jó,én ezt szeretem, ott a helyem és baromi jól fogom érezni magam, sőt, ha kiengedem a hangom, még szép is, és akkor a krampusz is rámnevet és félnem se kell.
Na, abban az évben is elmentünk tehát. A szorongás már a ruhatárban a gyomromba költözött. Iszonyúan féltem és baromira irigyeltem a többiek jókedvét, felszabadultságát. Aztán beültünk a terembe. Valami filmet vetítettek, ahol a kislánynak elveszett a kedvenc babája az esőben és egész film alatt azután zokogott és ráadásul a baba a végére se került elő. Aztán jött a filmben a Jóságos Mikulásbácsi, aki hozott neki egy másikat és mindenki nagyon örült, hogy tényleg milyen jóságos. Arra emlékszem, hogy csak én nem hagytam abba a bőgést a végére se, mert tudtam, hogy azt a kislányt a másik baba, az új baba sose fogja megvigasztalni, mert a régit várja vissza. Tudtam, mert előtte nemsokkal én is így jártam.
Szóval rajtam kivül mindenki megnyugodott, boldogan várták a fejleményeket és nyüzsögtek, amikor a szinházteremben felkapcsolták a villanyt. Én meg ott ültem kisírt szemmel, hüppögve, talán még az orrom is folyt.
Na de, megjött az igazi Mikulásbácsi a szinpadra! A sirásomat persze felváltotta valami iszonyú szorongás, majdnem összehánytam magam az idegességtől. Anyu ilyenkor hiába is nyugtatgatott, meg nem is értette mi a bajom, hiszen a többi gyerek..., meg mit szólnak..., mégis kollégák.../De ez egy másik történet/. A krampusz bohóckodott - én még jobban féltem - a Mikulás meg csak sorolta, sorolta a neveket a csodapapirjából, hiszen ő mindenkiről mindent tudott. Aztán meghallottam a nevem, ájulás nélkül, szerencsésen, orrabukás nélkül kiértem hozzá, és fel a szinpadra. A Mikulás persze azt se tudta ki vagyok, énekelni se kellett, de ajándékot adott, és én baromi nagy sóhajjal mentem vissza a helyemre: ezt megúsztam, de jó, hogy túl vagyok, egy évig semmi ilyen nem lesz - ezek az érzések bugyogtak bennem. Utána még volt valami vidám műsoros jelenet, de nekem eszembejutott még sokszor a gyerek, akinek a babája elveszett és máris hüppögtem.
Aztán hamarosan vége lett és újra az utcán, a szállingozó hóban trappoltunk át a másik oldalra, hazafelé végre.

És akkor a zebránál, egyszercsak egy - talán - fehér autó megállt. Odafordultam és láttam ki ül benne: egy akkor nagyon népszerű, ismerős, mindenki által imádott bácsi. Ő rámnézett, kezével intett: mehetünk, és egy ÓRIÁSI KACSINTÁS kiséretében rámmosolygott. Ő volt a Papp Laci bácsi!
Mondanom sem kell, hogy az este fénypontja ez a mosoly és ez a kacsintás volt! Otthon apukám kb. 22-szer elmeséltette velem a történetet - nagy imádója és tisztelője volt ennek az embernek ő is. Még a mozdulatot is eljátszottam 22-szer.

Ennyi őszinte kedvesség kellett ahhoz, hogy az aznap mosolygósan záródjon, meg a hüppögés abbamaradjon.

A kacsintás megmaradt és mindig megmarad már azt hiszem.

 ***************

Vígkovács István emlékére

Ma meghalt egy költő…

Nem ismertem őt személyesen. Egy gyönyörűséges verse hozott, aztán kötött össze vele. Hónapokkal ezelőtt. Azt írta magáról egy bemutatkozásban: kovácsmester. A választott neve Vígkovács lett. Egy fotót láttam róla, a versei alapján pontosan ilyennek képzeltem. Hónapok óta búcsúzott, minden leírt sora az elmúlásról szólt. Tudta. Én sem vettem észre, komolyan se. Törődésért, megbecsülésért való kiáltások voltak. Nem beszéltünk, pedig megtehettük volna. Ha nem is okosságokról, bölcsességekről, de érzésekről, szeretetről, odafigyelésről. Ez mindennél fontosabb, bármilyen ideológiai vitát felülír. Csak későn fogjuk fel. Főleg mi, akik maradunk. Mit ér a megbánás? Már? Semmit. Csinálni kell, amig lehet, amig van idő, nem megbánni. "Szeresd akit elérsz vele!" - hányszor jut eszembe, amit Erika írt, és mégsem, mégsem, mégsem teszem annyiszor, mint kéne, mégsem! Nem fogom fel, hogy halandóak vagyunk.
20 napja, november 5.-én éjjel, a legutolsó versére reagáló egyik olvasójának válaszként ezt a vallomást írta:

"Sose tettem azt, amit szerettem volna, de mindig megtettem, amit elvártak a szeretteim. Most, vénkoromra, betegen, már csak a napi négy zsemle és a két újság megvétele a legnagyobb problémám… hogy ki hozza fel az Asszonyomnak és nekem…
Néha írok még - nem boldog-szomorú szerelmes vagy világmegváltó verseket… csak úgy, az Életből… az Időről, a Most-időből… dehát érthető: ez keveseket érdekel. Tudom. Nem baj ám! Én már nem viszem előre se a Világot, se a gondolatokat…"

Tudom, ebben az utolsó gondolatodban tudom, hogy tévedsz István. Nyugodj békében.

**************************************

Félölelés

Zs. elmesélte, hogy a napokban egy iró-olvasó találkozón vett részt, ahol rég nem látott iróbarátjával tölthetett egy napot.
Zs.-ről annyit tudnotok kell, hogy negyvenes éveiben járó szépasszony, aki négy gyermek szülése után is szemében, tartásában megőrizte azt a bizonyos női csillogást, ragyogást, amire oly sok magakorabeli csak áhitozik. Ragyogást, ami miatt a férfiak szeme még mindig zavartan, álmodozón rá-rátéved akkor is, ha éppen nejük társaságában tartózkodnak mondjuk egy ilyen iró-olvasó találkozón.

Zs. és F. kezdetben csak örültek az alkalomnak, nagyot beszélgettek, a szünetben hosszú sétára indultak, majd egy idő után már mindketten érezték: habzsolják a másikuk jelenlétében a pillanatot, amivel a sors ezen a késő őszi, októberi napon megajádékozta őket.
Amikor egymástól búcsút vettek, bölcs mosoly ült arcukon, mert tudták nem siratni kell az elmúlót, hanem megragadni belőle azt, ami hazavihető. Zavartan megölelték egymást a ruhatárnál.
Szokatlan volt ez az ölelés. Szinte csak felsőtestük ért össze, csak karjuk, válluk, mellkasuk érezte a másikat és szinte csak lehelletnyi pillanatig tartott. Ölelés, amiben erő volt, ölelés, ami több, mint baráté, de kevesebb, mint szeretőé. Ölelés, amit csak egymáshoztartozók érezhetnek meg.

Zs. elmesélte ezt nekem és eszembejutott róla valami, leirtam nektek.

"A kisvárosban kezükben katalógussal rohangálnának az emberek az utcán és egymást kérdezgetik félőrülten: Ezt keresem asszonyom, nem tetszett látni ezt a szobrot? Az ölelkező páros szobrot... Nem a lovast, nem, ezt a párost! Valahol itt kell lennie a város központban? Vagy valahol máshol, de maguknál van, az biztos! A katalógus is irja. Igen, ez egy emberpáros. Páros, a szemükből látszik, meg a félölelésből. Nem, ne vicceljen már, miért lennének attól már szeretők? Páros! Még nem hallott ilyenről? Szóval magával ez még sohasem...?
Asszonyom, igen, maga azzal a kicsivel, figyeljen csak! Ezt a szobrot keresem! Valami egyszerű kút van előtte,
amibe a kisgyerekeket szokták nyáron...? Nem, nem a kút a lényeg, hanem, a páros. Nézze a tekintetet, a karok vonalát, nézze! Még a katalóguson is átsüt a meleg! Ne, ne fogja meg, éget, maga csak nézze meg és segitsen nekem, hol az a páros, biztos itt kell lennie. Valahol itt a közelben, érzem, onnan jön egy kis fuvallat, talán arról. Ja, maga
csak a gyerekkel..., meg gyesen..., meg alulinformált.... Csókolom a kezét, csókolom. És az az úr? Mondja maga sem ismeri ezt a párost? Fehér márványból? Kút van előtte. De én nem a kutat keresem. Nem viz kell nekem, de kedves maga, nem, nem vagyok szomjas, hanem a párost. Nő, férfi, igen, mintha lobogna rajta a kabát. A férfin nincs.
Köpönyeg se. Tetszik magának, esetleg meg tudná mondani, hogy merre...? Talán látta is már? A tekintetük, igen a tekintetük nagyon jellegzetes. Tiszták. Úgy is, meg amúgyis. Nem, a galambok nem bántják őket. Erre nem csinálnak, ezt még ők is békén hagyják. Régóta a helyén van, de most pont igy néz ki. De hol a helye, ahol van, ahol helyén van? Nem ismerős, magának sem, nem? Emberek, emberek,
segitsen már valaki! Nekünk meg kell találni ezt a szobrot, több ezren keresik már a városban, segitsenek. Igen szépek, de nem azért keressük. Maguknak megsúgom, nem. Szeretnénk valamit ellesni belőlük. Megnyerni, kinyerni belőle a meleget, tudja azért jön ez a több ezres tömeg. Igen a látványból kivenni valamit. Fürdeni benne, épülni belőle. Szerezni a melegségből. Ja, igen. A katalógusból is érzeni, csak ne tessék annyira közelhajolni, mert megégeti magát vele. Csak nézegesse, aztán majd ha megtaláljuk élőben, akkor bárki, közelről, sokáig, ameddig akarja. Ők hagyni fogják. Nem, ők nem mennek el, mert ők szoborként állnak. Hogy a bácsi is? A fehér bottal? eddig el tetszett ide.., hozzánk? A szoborért? Dehát maga, bácsika..hogy is
mondjam, maga..., maga nem is látná, akkor meg minek?...
bukdácsolt...idáig? Hogy a kisunoka? Hogy majd ő elmeséli? Hogy maga az ő szemével fogja meglátni? Igen, magának majd egy percre lehet, meg lehet érinteni. De csak magának.
A többiek majd csak nézik.

Nézik, melegednek, egyre csak melegednek...és otthon a karok újra elindulnak egymás felé.
Összeforrnak egy félölelésben.


****************

Sánta macska

/ VM. Sánta kutya c. regénye ihlette, vagyis csak a címe.../

Ma összebarátkoztam egy Sánta Macskával reggel munkába menet. A tóparton követett. Kicsit lassítottam, hogy tudjuk tartani az együttes-tempót. Nem volt jókedvem nekem se, és ő is szomorú volt. A szemén láttam. Nem is a sántasága miatt lehetett búsulós, mert embertől tudom: azzal egy idő után együtt lehet élni. Másért bújt hozzám. Talán érezte, hogy rokonlelkek vagyunk, csak én egy kicsit nagyobbra nőttem. Hogy lelkileg is e, azt nem tudom. De én is "sántázok" néha. Az ilyet megérzik az állatok. Más a feléjük nyúló mozdulat, más a hivószó hangsúlya. Ők tudják mi a kényszeredett, kötelességszerű mellébeszélés és mi a valódi közeledés. Az emberek ezt már nem is figyelik, nem is veszik észre az átverést, az álcákat, a mellébeszélést, az ál-közeledést. Csak néha. Én észreveszem még. Ha értenénk egymás nyelvén macska meg én, akkor lenne mit megbeszélnünk! Mert nemcsak a kutyákkal lehet szót érteni, ezt a macsekok tudják a legjobban!
Egyébként azt is pontosan tudják, hogy sánta cicáról egyáltalán nem született egyetlen közmondás se! És már az írók is teljesen megfeledkeztek a háromlábon szökdécselő nyaukról... Látszott, hogy ezen ő is meg van sértődve.
Ahogy ballagtunk a hatalmas park mentén úgy éreztem azért egy idő után, kicsit megvigasztalódott. Nemcsak a simogatástól, meg a kiflicsücsöktől, hanem mert meséltem neki egy musicalről, amiben színész-óriások próbáltak belebújni az ő bőrükbe. Bocsánat szőrméjükbe. Elmondtam, hogy láttam az első előadások egyikén Haumann Pétert, Paudits Bélát, Kishonti Ildikót, akik jók voltak, nagyszerűek, de azért...mégsem igaziak! Azért azt nem tudták, amit az én sántalábú kisbarátom, vagy barátném /ez nem derült ki/, hogy úgy nézzenek, ahogy csak egy macska tud. Egy sánta macska.
Meg elmondtam neki vigasztalásul, hogy az is csak véletlen, hogy pont úgy szól a mondás ahogy. Mert mondhatnánk úgy is: A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta macskát.
Csak régen valakiknek pont a kutyák jutottak eszükbe, akik ezt kitalálták. Azt hiszem elhitte.
A lépcső tetején elváltunk egymástól. Én balra, ő jobbra, ahogy az emberek között is történik egy idő után...

Nektek elmeséltem én a nagy találkozásunkat. De jó lenne tudni ő beszél-e rólam valakivel?
Azért a kiflicsücsök holnapra előkészítve a zsebemben van már...

***********************-

 Ovisok voltunk

 

 

 

1994 volt. Fiaimmal, az ikrekkel, Gergővel és Gáborral óvodások lettünk. „ A Puputevés lesz a miénk!” dicsekedtünk a pesti rokonságnak, akik persze egy szót sem értettek az egészből. A tatabányaiak annál inkább. Hiszen híres volt ez az óvoda. Híres a gyönyörű udvaráról, a hetente ismétlődő gyümölcssaláta partijáról, a szép óvónénikről, no meg arról, hogy akik idejárnak mindig különösen szépen csengő dalokat énekelnek. Dalolnak anyunak, apunak az esti fürdőzésnél is, vagyis nemcsak akkor, amikor muszáj.

Nekem azonban egészen másért lett fontos ez az ovi, pontosabban az óvónői munka.

Az első napok, hetek könnyen teltek, hiszen Gábor és Gergő már bölcsődében megedzett kisördögök voltak. Okosan tudták és szívesen tanulták, mit hova kell pakolni, kinek mi a jele, mi az állva pisilés jó módszere és azt is, hogy pszichológus anyukájukat hogyan lehet tartósan kiborítani minden reggel a néhány perces hisztivel. Ilyenkor szavak nélkül az óvónénik tekintete bátorított: bármi történik, számíthatok rájuk.

Számíthatok Magdira, aki rendkívüli érzékenységgel, humorral és igényességgel rendelkezik. Timikére, aki örökké nevet és minden buliban, meg hülyeségben benne van, Évikére, akihez pótnagyiként bújhatnak, ha valami gond lenne a bepisiléssel kapcsolatban.

 Peregtek a napok, aztán történt valami.  Valami, ami az imént felsorolt talán közhelyesnek, vagy patetikusnak tűnő jelzőket igazi tartalommal töltötte meg.

Gábor beteg lett. Hosszú heteken, hónapokon át kikerült az ovijából és az otthonából. Elmúltak a rötyögések. A vidám, gond nélküli napokat a rettegés és a félelem váltotta fel. A csoportszobát a kórterem, a jó szagú ágyikót a hideg vaságy.

Gergő pedig itt maradt a tesó nélkül. Sokszor sírt, barátaitól elfordult, szerelmét ellökte az udvaron. Nővérével, Zsuzsival  állandóan vitatkozott, semmi nem volt elég jó neki. A mesét nem nézte, mert már a zenéről is Gábor jutott az eszébe. A félelem lett úrrá rajta is. Most mi lesz? Sokszor éjszakákon át zokogott álmában és reggel engem vádolt. Négy évesen mindent érzett, de semmit sem értett.

 

Egy idő után azonban az oviba szívesen ment. A gyerekek elnézték furcsaságait. Még a verekedős fiúk is szelíden közeledtek hozzá, szerelme is újra próbálkozott, barátai visszafogadták és még a nyafogósabb lányok is megkínálták, ha volt valami finomságuk. De leginkább az óvónénik segítették őt. „A Magdi néniék mindig játszanak velem, meg kedvesek!” –hányta a szememre, amikor a fáradtságtól és a rettegéstől szinte összeestem. Magamban azt gondoltam azonban: Jól van ez így! Így van jól! De jó, hogy ez így van! Persze, hogy így van jól! Hiszen óvó nénik – ízlegettem a szót, mint aki először hallja. Óvó nénik, akik vigyáznak rá, amikor nekem, nekünk nagyon nehéz.

 

Múltak a hetek, kétségbeesve. Majd eljött Gábor műtétjének napja.

Az óvonénik és a gyerekek aznap délelőtt, amikor az én kicsikémnek a legnehezebb lehetett odabent a műtőben, körbeültek a szőnyegen. 

 

Csend volt. Kívül is és belül is. A csend belső némaságát a Gáborkára gondolás pillanatai töltötték ki. Meg a varázslás pillanatai, mert odavarázsolták őt maguk közé. Később rajzok születtek, amiket kis narancssárga füzetbe kötöttek össze. Az elejére pedig ez került: Gyógyulj meg gyorsan! Visszavárunk: az óvónénik és a gyerekek!

 

Gábor a kezdeti iszonyú nehézségek után tényleg gyorsan gyógyult. A narancssárga füzet a kórházban híressé vált és kézről kézre járt orvosok, gyerekek, takarítónénik között. Ez is varázserővel bírt. Odavarázsolt valami vidámságot a hideg vaságyak közé az egészségesek rettegésmentes, injekció nélküli világából.

Aztán eljött a nagy nap. Hazajöttünk. Még kötéssel a fején, még kicsit szédelegve, de aznap délután már együtt mentünk Gergőért az oviba. Hosszú hetek után újra az ismerős jelek, szagok, arcok, meg a szép óvónénik…

Az öltözőben távolról figyeltem a két fiút. Szemben ültek a padon és perceken át csak nézték, simogatták egymást. „Úgy elfelejtettem az arcodat! Meg azt hittem, hogy nem is jössz haza soha többé!” – fakadt ki Gergő.

 

Gáborka napokon belül egyre jobban érezte magát. Ezt legjobban az bizonyította, hogy újra kezdődtek a bunyók otthon, ahogy az egészséges tesóknál szokás, és többször elhangzott a „Te olyan hülye vagy…” kezdetű mondat és egyéb, nyomdafestéket nem tűrő kifejezés.

Aztán újra kezdtük az ovit is. Mindenki félt ettől: az orvosok éppúgy, mint mi odahaza. Féltünk, hogy fogadják a gyerekek, hiszen nem nőtt ki még a haja? Tud-e magára vigyázni? Játszanak- e majd vele? És több száz kérdés, vagyis a kétségek sora.

Mindenki félt, csak Gábor és Gergő nem. A reggelek ismét a megszokott módon indultak – egymás zrikálása, anyuka kiborítása, rövid, de hatásos hisztiroham, stb. Szóval lassan, de mindannyian gyógyulni kezdtünk. És ma már tudom, hogy miért történt ez oly simán, miért nem volt bennük szorongás.

Mert Magdi, Timi, Évi és a többiek óvó nénik voltak. Biztonságot, figyelmet, szeretetet adó pedagógusok. Óvó nénik. Újra ízlelgettem a szót.

Óvó nénik ők, akik engem is megtanítottak valamire. Arra, hogy ezt a feladatot sokféle módon  el lehet sajátítani, de ahhoz, hogy valaki igazi váljon, ahhoz más út vezet. Van valami, amit egyik pedagógus képző iskolában sem lehet megtanulni. Ez pedig az emberség. Emberség a szó legtisztább, legnemesebb értelmében.

 

 *******************************

Fájnak a reggelek


Ma is befelé sírós a reggel. Tőled sírós, kicsi fiam.
Nem valami képzelt hiánytól, vagy nyűgtől. Végtelenül tehetetlennek és magányosnak érzem magam. Minden reggel elnézem hófehér arcod, ahogy pakolod a táskába a friss tízóraid, ahogy a töri könyved összehajtod, ahogy szó nélkül állsz a fürdőszoba tükre előtt. Simitod hajad, egyre idegesebben, mert az a hülye fürt még mindig arra kanyarodik, amerre nem akarod, és utálkozva nézed, ahogy arcodon a kamaszkori pattanások éktelenkednek. Nem szereted magad, dühös vagy a képre, ami visszanéz rád. És ma is rossz a reggel. Mert nem jól vagy, már megint az a borzasztó émelyítő rosszullét, amit a szívbetegséged okoz. Indulni kell, pedig fáj minden lépés, félsz, hogy összeesel a gyengeségtől. Édes kicsikém, fájnak a reggelek. Nem szólsz, nem szólok. Nem tiltakozol, nem sírok… előtted. Nagyon fáj, hogy neked fáj, hogy nem történik semmi, amitől erősebb lehetnél nap, mint nap, mint a tesód. Mi lesz holnap? Hogyan lesz, ki segít? Hogyan legyen? Annyi mindenkiben bíztunk már, annyi mindenkibe kapaszkodtunk. Hogyan lesz?
Csak kiszállsz az autóból az iskola előtt és én végre bőghetek, nem látod, hogy mennyire érzem azt, milyen rossz neked. Mennyire fájhat neked. De indulsz. Minden nap legyőzöd ezt a valamit, nem engeded el magad, teszed a dolgod, egy szó nélkül. Sokszor gondolok arra, hogy mennyi-mennyi felnőtt eltanulhatná tőled ezt a tartást! Büszke vagyok rád, mégha szörnyűséges is az ok, amiért büszke lehetek.
Már nem emlékszel, kicsi voltál, amikor a híres rendező-operatőr filmet akart készíteni rólunk, a betegségedről, a szenvedésről. Nem vállaltuk. Ez nem mutogatni való dolog egy kereskedelmi tévécsatornán, - így gondoltuk. Aztán volt egy ünnepség a kórházban, eljöttek, ajándékoztak, a nagy sztárok énekeltek a kicsi betegeknek. Akkor odajöttek hozzánk ismét, hogy nyilatkozzunk. Én csak annyit tudtam kinyögni a könnyeimmel küszködve: köszönünk mindent. És ha lehetne egy kívánságom akkor azt kívánnám: bárcsak ne lenne ebben részünk nekünk se, senkinek se. Bárcsak ne kellene itt ülnünk, hanem mi is kivülállóként, otthon a karosszékből nézhetnénk mindezt, ha már van ilyen, ha egyáltalán van ilyen. Kicsikém, hogy örültél akkor az ajándék focilabdának… Én meg bőgtem, mint a hülye. Jó vágókép lettem, hallottam a hátam mögött.
És most szégyellem magam. Szégyellem, amikor képzelt nyűgjeimre gondolok, amikor piszlicsáré ügyeimmel viaskodom ahelyett, hogy veled, melletted lennék. Szégyellem magam sokszor, amikor irigylem mások problémáit,… bár nekünk is csak ennyi jutna.
Örömet szeretnék adni, segíteni, de nem tudok. Néha minden jó, vagy jobb és ilyenkor például a hülye számítógépem mögé bújok és elfelejtem, mi a fontos, hogy nem ott, hanem veled kellene lennem. Ha másképp nem, hát gondolatban, mert rádtelepedni nem akarok, megijeszteni nem akarlak, megijeszteni még jobban a félelmemmel. Szégyellem magam, hogy ostoba vagyok, hogy én sem vagyok elég erős, hogy elhiszek igérgetős embereknek olyat, amiről már eleve tudom, semmit nem ér. Figyelek arra, ami nem számít, még mindig figyelek arra is, ami nem számít. Semmi sem számít csak az, hogy jól legyél. Hogy májusban az iskolai elő-érettségin az én okos kicsi fiam is le tudja győzni a szorongását, a kishitűségét és megmutassa, éppenolyan nagyszerű srác, mint a többi 17 éves.
˝Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim.˝ Melletted, veled, nem máshol, nem mással. Fájnak a reggelek. Talán konzerválni kellene ezt a fájdalmat, hogy más bárgyú, felesleges, álságos semmiség ne zökkentsen ki mellőled egy percre se. Hogy sose felejtsem el: nekem ez a legfontosabb, hogy gyógyulj meg kicsikém!

 

 
KÉPEIM-FESTMÉNYEIM
 
.
 
Videoim
 
Magamról...
 
Versek-írások és bennük ők...
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Praktikus oldalak
 
Segítségnyújtó oldalak
 
Popper tanárúrtól
 
A nap képe....
 
video kereső:

Keress videót
Google Videótárán

 
Ők segítenek szépíteni az oldalad:)
 
zene
 
lapoz
Az utlsó indián-tánc
 


SZEREPJÁTÉK - Csatlakozz közénk és légy részese egy kalandnak - FRPG - Még nem késõ csatlakozni - SZEREPJÁTÉK    *****    VANESSA HUDGENS - A LEGNAPRAKÉSZEBB MAGYAR RAJONGÓI OLDALAD A TEHETSÉGES ÉNEKES-SZÍNÉSZNÕRÕL - VANESSA HUDGENS    *****    Ipari elektronkia szerviz, villamos kéziszerszám javitás, érintésvédelmi felülvizsgálat. elektronika-szerviz.gportal.hu    *****    Minden lány egy kicsikét királylány, minden Fiú kicsit hõs lovag. - FRPG    *****    | WATTPAD | Egy neves gimnázium, egy gazdag, arrogáns srác és egy ösztöndíjas lány nem mindennapi szerelme | WATTPAD |    *****    Szerepjáték – Csatlakozz közénk, és részese Te is a kalandoknak - FRPG    *****    Egy igazi hõs sem tudja magáról, hogy hõs. - Egy igazi hõs sem tudja magáról, hogy hõs.    *****    Nincs Új Poszt Cousin & Best Friend & A Lot More    *****    az új élet reményében, hajózz    *****    ANELIATH - varázslat és sárkányvér    *****    csillagütközés marcangolta nász    *****    Katt!Katt!Katt! Lépj be a galopp versenyparkunkba! Katt Katt!    *****    Új lovas szerepjáték! * Új lovas szerepjáték! * Lépj be a lovak csodálatos világába! Nevelj te is nálunk!    *****    ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaros Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    Te ki leszel ebben a csavaros, mágiával, intrikával és hataloméhséggel fûszerezett olvasztótégelyben?    *****    Te ki leszel ebben a csavaros, mágiával, intrikával és hataloméhséggel fûszerezett olvasztótégelyben?    *****    Vörös sziluett az emlékvárban    *****    'cause I am only human    *****    az új élet reményében, hajózz    *****    Új lovas szerepjáték! * Új lovas szerepjáték! * Lépj be a lovak csodálatos világába! Nevelj te is nálunk!