Emlékezés...

Talán az volt az egészben a legszebb,amikor reggelente leültél kisunokád ágya mellé és letetted a forró teát,a frissen vásárolt ropogós perecet.

-Jó Reggelt!- mosolyogtál... És két aprócska kéz máris a nyakadba csimpaszkodott, Te pedig mesélni kezdtél...

Lehetett csikorgó hideg, esős, szeles idő, meleg lett körülötted a levegő, édes a keserű, vidám a szomorú. Tréfáid mosolyt varázsoltak a legmogorvább ember arcára is, és az iskola kedvenc tanárjaként, szájról-szájra jártak történeteid, mondásaid.
Rendíthetetlen voltál mint egy kőszikla, lágy mint a kalács...

Emlékszem... Mennyire örültél a tavasznak, az első virágba öltöző fáknak, a színpompás gyümölcskerteknek, ásványfelhőknek, mindennek, ami ÉL és tavaszt jelent. Talán tudtad, érezted, hogy nem látsz több tavaszt... Nem nyílik Neked több orgona és nem hozhatod el kisunokádnak azzal a csodálatos, életerős mosolyoddal a legelső hóvirágot, amit minden évben megtettél, olyan szeretettel, ragyogó szemekkel, utánozhatatlan örömmel... Magad voltál az élő, eleven természet, olyan voltál mind a föld, fekete és tiszta-életet adó és termékeny-anyag voltál, amit formálni lehet, és fény, ami átragyog az ablaküvegen...

Eltelt még egy év és hiányod kitörölhetetlen szívünkből. Ilyenkor mérem fel igazán, mit is jelentettél nekem, nekünk. Milyen más világban éreztem magam, ha Veled beszélhettem, ha tanácsaidat hallgattam. Te tanítottál meg helyesen értelmezni azt: "A mindenséggel mérd magad!"

EMBER voltál, Édesapám. Így egyszerűen, nagy E-vel, jelző nélkül-számomra példaképül. Kollegáid, barátaid, tanítványaid ma is emlegetnek el nem múló frissességgel, tréfáidra, maradandó munkádra emlékezve.

Kislányommal kiválasztjuk a legszebb csillagot az égen és a fellegekbe röpítünk egy óriáslufit, tele sok-sok üzenettel számodra, hisz annyi minden történt tavaly óta...
Az idő nem állt meg, továbblépett egy évet... Nélküled...

A messzeségbe egyre magasodik alakod, kikristályosodik jellemed és milliónyi-képzeletbeli csillagfény-ragyogja be a márciusi eget...

Kisfiam...

... Kisfiam…
Édes kicsi kincsem…
Kezembe vettem képed.

Megsimogattam csillagarcod…
Lényed most újra ragyog!
Kicsiny szíved… tenyeremben…
Tenyeremben…. újra, dobog…

Anyai szívem Érted sajog!

Érzem finom illatod…
Bőröd puha, bársonyos,
Tekinteted, égető…
Szemeid, szád követeli,
Anyai táplálékod…

Érzem az érzést,
A nyugodt lélegzést.
Kicsikém…
Testemen csüngve,
Édesen elalszol…

Szívem szíveddel most együtt dobog!
Tudom, hogy Te is tudod…

Foganhat száz és száz más élet,
Pompázhat tündöklő fénysereg…
- Millió! –
Lényed soha nem pótolható!

… Kisfiam….
Legfényesebb tekintetű csillag!
Megérintelek…
Kezembe tartalak.
Gyönyörű vagy!
Anyai szívem sóhajt…

Érzem…
Nélküled már,
Örökre vérzem!
……………………
Leteszem képed..
Tenyeremben kicsiny szíved lüktet…
…. Elengedem…

És… ahogy nézlek…
Homályos szemekkel…

Az égen egy kiscsillag
… Nevet… dúdol…

Piciny szíved Ott, Fenn,
Tovább dobog… dobog…

Meghódítottad a sötét eget…
… Kisfiam…
Örökre Veled leszek!

Apuval...

Egy pad.
Egy emlék.
Mellém ülsz.
Érintenélek... Eltűnsz!
Játszott velem a szél!

Egy pad.
Egy emlék.
Melléd ülök.
Érintesz... Fúj a szél!
Szellő vagy... Nevetek.
Mesélek Neked.
Érintenélek... Eltűnsz!
Csak játszik velem a szél?

Egy pad.
Egy emlék.
Ketten ülünk.
Te és Én.
Érintenélek. Forró érzés.
Lelked lelkemhez ér.
Hozzám érsz. Hajam borzolja a szél.
Érzem, hogy itt vagy
Mesélsz, mint rég.
Hallgatlak...
De néma a szád,
A képzeletem tovaszállt.
Csak játszott velem a szél...

Egy pad.
Egy emlék.
A Béke csendje ült mellém.
Te vagy. Melletted Én.
Gyerekkorom mesél...
Érintesz. Érintenélek.
Lebegnek az érzelmek...
Érzem...
Mindig visszatérsz.
De elmész...
Már nem játszik a szél...

Én élek még.
Te már nem élsz...
Még érzem az érzést,
Mit Utánad hagyott a szél...

Eljöttem... Apu...

Eljöttem hát…
Apu… és
Állok némán,
Mert jéghideg a kő,
Fehér a márvány.
Fázom… mert -
Neved látom -
És forró vagyok
A beteg láztól.

Itt csend honol.
Körülvesznek a fák.
Csivitelő madarak,
Életüket játsszák…
Tudod,
Szép a táj,
Ragyogó napkorong csillan.-
Elmaszatolt
Könnycsepp- zokogásban…

Apu… fázom -
És várom…
Kihűljön kezem
Öreg kopjafádon.
Tudod…
Hoztam virágot,
Friss mezei illatot
Neked, és -
Papírszíveket…
Mit unokád készített.
Mint egykor én - Veled. -
És nevettük,
Hogy, girbe-görbe lett…

Emlékszel még? - Apu?

Mézédes gyermekkorom
Nektár íze számon,
Ahogy papírszívet fest
Óriáskezed.
És egyre csak
Nevetsz – nevetsz…
Mint - megcsillanó
Könnycseppben
Olvadó emlékezet.

Csak állok. – Apu! -
És egyre jobban fázom! -
Kihűlt kezem…
Zokogó szívpapír
Öreg kopjafádon.
Hiányzol…
És fáj, hogy
Fehér márvány alatt
Alszod hideg hamu - álmod!

Születésnapodra

Nézem, szemlecsukva alszol.
Pilláid sejtelmes remegése,
Mint tengerszínű álom ringása,
Lágy hajók kéklő ölelése...
Virgonc mosoly csillagfénye
Arcodon felragyog,
Ahogy rózsaszín ajkad
Hajszálnyira nyitod
És édenkertet álmodsz.
Kezem simítása aranyló hajadon
Oly csodás,
Mint napsugárban éledő
Legelső kis virág...
Úgy ölellek magamhoz,
Édes kis angyalom,
És óvlak,
Mint szíved a mezei margarétát...
Kezeid érintése
Még elvész tenyerem öblében,
Mézédes ráncocskák
Csókolják meleggé hideg sejtjeimet.
Ma leszel tíz éves,
Méhem édes gyümölcse,
Éjjeli néma ölelésben
Csendesen köszöntelek.

Reggeli rózsa mosoly bomlik
Csacsogó ajkadon,
Szép szivárvány íve feldereng
Szemeid íriszében,
Mikor kérded:
"Anya, ma tíz éves leszek?"
És elmerengek...
Tiszta fehér szeretet
Beborítja lelkemet...


Megjegyzés: Kislányomnak...

Ez az érzés…

Ez az érzés…
Ahogy egymásba fontad a szavakat…

Folytatása egy elkezdett pillanatnak…
Lélek-zenéje egy félbe maradt dalnak,
Elszakadt húrja, egy öreg vonónak

Fáradt gondolata egy kócos tavasznak,
Dallamos zenéje elhalt ajakadnak,
- Tövisből font koszorú, arcod magányában

Kiserkent vércsepp homlokod ráncában;
Elhalt virág-dal szíved pitvarán,
Reszkető kezeid, magányom teraszán -

Ez az érzés… Apu
- Múlt-lényed remegő arcom balzsamán…

Piciny szád…

Apró csokorral, reggel
Ébresztelek s kezemmel,
Kis pillád hunyorogva
Játszik a két szemeden.

Mosolyod elárulja,
Messze már az álom…
Hangod, ahogy felcsendül
Boldogan, vibrálón.

Kezed karolja nyakam,
Árad virágillatod,
Ahogy megszeretgeted
E kis mezei csokrot.

Csiripelő piciny szád
Csak mesél… mesél,
Mint réten a madárdal,
Szabadon zenél…

Hegedű édes hangján
Pengetsz apró dalt,
S dudorászva súgod
-" A kis csokornak˝.

Indulsz az iskolába,
S visszatekintesz,
Szemed szerető-sugára
Lágyan átölel…

Kis csokor vázában
Mosolyog utánad,
Szeretet fényed
Beragyogja szobámat.