Agresszív gyermekek az óvodában

Az agresszió jelenségével, elsősorban a viselkedésbeli megnyilvánulásaival egyre többet - és olykor egyre nagyobb aggodalommal - foglalkoznak pszichológusok, szociológusok, pedagógusok, szülők.

A témával kapcsolatos fokozott odafigyelésre a nevelők tapasztalatai adnak okot, pontosabban az a megfigyelésük, hogy a gyermekeknél ma már agresszív megnyilvánulások oly mértékben kerülnek előtérbe egy-egy konfliktus megoldásakor, hogy szinte más alternatívát el sem tudnak képzelni a vitás helyzetek rendezésére.

Ezentúl az is ismert tendencia, hogy az utánzás jelensége a személyiségfejlődés e szakaszában igen döntő jelentőséggel bír. Óvónők, tanítók beszámolói szólnak  arról is, hogy mindennapi szerepjáték figurává váltak a bántalmazó szereplők, a kínzó-gyilkoló alakok. Sajnos a gyerekek tehát egyre aktívabban mintázzák le a ma divatos agresszív filmbeli „hősöket”, cselekedeteiket, s ezek ma már vágybeteljesüléseik célpontjaivá is váltak. Az óvodai csoportba gyakran odavarázsolják a félelmetes mozdulatokat, a kegyetlen szereplők tulajdonságait. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan a szelídség, a jóság megtestesítői háttérbe szorulnak, olykor nevetségesen gyengének tűnnek. Az erő, a hatalom, a másik megalázása viszont mind pozitív értékként szerepelnek.

Hogy a jelenséget megértsük, szükség van arra, hogy néhány alapvető fogalmat, háttér tényezőt tisztán lássunk.

Mit is nevezünk agressziónak?

A szakirodalomban számtalan megközelítés van, mely a fogalom tisztázására tesz kísérletet. De nemcsak ebben, hanem más alapvető kérdésben is igen nehezen jutnak konszenzusra a téma iránt elkötelezettek. Az alapvető nézetkülönbségek az osztályozási formákban rejlenek, az akaratlan-szándékosság kérdéseiben, az oki tényezők feltérképezésében, a helyes nevelői magatartásban, az intézményes lehetőségekben, ill. legújabban a gyógyszeres befolyásolásban és még sorolhatnánk.

A magyar tudósok közül a legalaposabb és legpontosabb kutatásokat, ezek eredményeinek összegzését és a hozzájuk tartozó elméleti okfejtéseket Dr. Ranschburg Jenő munkáiban találhatjuk. Ő így fogalmaz:

„Agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, amelynek indítéka, hogy – nyílt vagy szimbolikus formában – valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet, vagy fájdalmat okozzon.”

„Az agresszió nem ösztönös, reflexszerű következménye a külső ingerkonstellációnak, keletkezésében a múltbeli tapasztalatoknak, a szociális tanulásnak rendkívül fontos szerepe van.”

A fenti definíció gyakorlatba történő adaptálása előtt nézzük át röviden, mik is a jellemző érzelem megnyilvánulások óvodáskorban ?

Ezt a periódust minden túlzás nélkül a „csúcsfélelmek” időszakának is nevezhetjük. Tehetjük ezt azért, mert hihetetlen mennyiségben megnő azoknak a tárgyaknak, személyeknek, helyzeteknek a száma, amikkel kapcsolatban és ahol a gyermekek szorongást élnek át. Félnek a porszívó hangjától éppen úgy, mint különböző mesefiguráktól, sokszor már a reklámfiguráktól, vagy idegen arcoktól. Félelmük tárgyát azonban sokszor még megnevezni sem tudják, csak a rossz, kínzó érzést érzik.

Szembetűnő, hogy negatív érzelmeik különböző módon, sokszor igen végletes formában nyernek kifejezést, amik hol sírásban, tiltakozásban, hol nyílt elkerülésben mutatkoznak meg.

Figyelmük elterelhetőségével függhet azonban össze az, hogy emócióik változékonyak, egyik pillanatról a másikra az ellenkezőjébe csapnak át.

Szorongásukat azonban ebben az életkorban erősíti az is, hogy gondolkodásukra még a mágikusság jellemző, illetve, hogy mindennek lelket tulajdonítanak, mindent élőnek tételeznek fel és szándékosságot hisznek pl. a természeti jelenségek megtapasztalásakor is.

A düh és a harag reakciók is igen jellemzőek – az első dac korszaknak is hívjuk ezt az időszakot. Ezek elsősorban akkor jelennek meg, ha frusztrációval /akadályoztatással / kerülnek szembe, vagy ha egyedül maradnak, illetve ha kezdeményezéseikre társaik vagy a felnőttek nem reagálnak.

Igen gyakran átélt emóció óvodáskorban a féltékenység is. A jelenség hátterében egy szoros érzelmi kötés megszakadásának, vagy fellazulásának veszélyét vélelmezi vagy tapasztalja a gyerek. Ez vagy nyílt tiltakozásban vagy regresszióban mutatkozik meg, s szinte minden esetben a felnőttek felé irányul / a gyerek bántalmazza a kistestvérét, vagy újra bepisilővé válik /, s nem tudatos figyelemfelhívásnak minősül.

A pozitív érzelmek közül a szeretet és az öröm megnyilvánulásoknak is széles skáláját találhatjuk ebben az életkorban, hiszen már egyre több lesz a sikerélmény, s kevesebb a kudarccal végződő cselekvés.  Az óvodáskor az önállósodás korának döntő állomásának is tekinthető, ahol számtalan tapasztalatot szerez önmagáról, képességeiről, a világhoz való viszonyáról és a világ viszonyulásáról önmagához. Egyre inkább örömforrássá válik saját tevékenysége, ha rugalmas korlátok vigyázzák kezdeményezéseit, s azok milyenségéről reális értékelést kap. Óvodáskorban tehát, ha kellően segítjük: megtanul boldogan boldogulni, ahol a boldog jelzőn van a hangsúly jelen esetükben.

A magasabb rendű érzelmek alapjai is ekkor rakódnak le, pl. az erkölcsi érzelmek, a helyes-helytelen megítélése, a szabálybetartás szükségessége, a viselkedés nyílt vállalása a lelkiismeretfurdalás elkerülése érdekében, stb.

Tudnunk kell azt is, hogy az érzelmeik kifejezésében egyre inkább igazodnak azokhoz a kulturális, a nemi-szerepük által sugallt követelményekhez is / masculinitás – feminitás / , amiket addig szüleiktől ill. a tágabb környezetüktől megtanultak. Pl. az ovis fiúknak már nem szabad sírni, ha elesnek, hiszen az „katonadolog, de egy fiú ne legyen félős se, mert az meg olyan lányos viselkedés, stb. Viszont  üssön vissza, ha bántják! Egy kislány azonban legyen inkább cicásan szelíd és nyugodtan sírhat, azért senki sem róhatja meg.

De térjünk vissza az agresszióhoz!

Kutatások sora szól már arról is, hogy a szülők mit tekintenek az „ideális fiú” tulajdonságai között elsőrendűnek és mit az „ideális lányoknál”.

Az agresszió fiúknál elsőrendű, míg a lányoknál alig fordul elő a szempontsorban.

Más kutatók vizsgálták azt is, hogy a nevelők miként viszonyulnak a fiúk agresszív viselkedéséhez, ill. a lányoknál hogyan reagálnak erre a magatartásra. A fiúknál a nyílt agresszióit kevésbé büntetik, tehát megengedőbbek, míg a lányoknál semmiféle támogatást, pártolást nem találtak.

Ranschburg tanárúr összegzése nyomán az alábbi osztályozásokat említenénk:

1. A viselkedés morális tartalma alapján is csoportosíthatjuk az agressziót és beszélhetünk:

-       antiszociális, közösségellenes, vagy romboló agresszióról és

-        proszociális agresszióról, mely a közösség és az egyén érdekeit szolgálja.

2. A második szempont szerint azt vizsgálhatjuk, hogy az agresszió célként vagy eszközként szerepel a viselkedési repertoárban, s ez alapján kategóriáink

lehetnek:

-         instrumentális agresszió – az egyén csak így láthatja megvalósíthatónak

céljait, ill.

-         indulati agresszió, amikor valami belső negatív érzés, motiváció készteti

őt arra, hogy a másiknak fájdalmat okozzon.

A két megnyilvánulás sokszor keveredik egymással.

3.      A legjobban megragadható csoportosítás véleményem szerint óvodásoknál, az, ami az agresszív viselkedést a következő osztályokba sorolja:

-         támadó jellegű agresszióról, ill.

-         védekező, vagy önvédelmi jellegű agresszióról szólnak.

Lássuk ezt a kérdéskört részletesebben!

Támadó jellegű agresszió esetében megfigyelhető vagy az ú.n. a „zsákmányolási” motiváció /az etológia tudományától kölcsönvett fogalom/, amikor a gyermek a másikat azért bántja, mert annak játékához akar hozzájutni, vagy valamilyen valós sérelmet akar megtorolni vele szemben.

A védekező agressziónál azonban  más a helyzet.

Itt az agresszív viselkedés motivációja inkább az lehet, hogy a gyerekben olyan mértékű szorongás halmozódik fel, melynek levezetésére feltétlenül szüksége van. Úgy érzi, hogy ettől a feszültségtől való megszabadulás leghatékonyabb módszere csak a dühkitörés, a tombolás-rombolás lehet.

Tehát  az agressziv viselkedést, ezt a téves megoldást, mint szelepet használja.

Máskor viszont   az is lehetséges, hogy indokolatlanul, csak a félelme miatt anticipálja a társ vagy a közösség agresszióját önmagával szemben,  vagyis feltételezi annak támadó közeledését. Ennek megelőzéséért vagy ennek

kivédése érdekében válik agresszívvé.

Egy másik lényeges kérdéssel is foglalkoznunk kell, amire már a felsorolások is utalnak, mégpedig azzal, hogy az agressziót nemcsak negatív tulajdonságúnak kell feltüntetnünk. Az agresszió nem minden esetben okoz kárt! Látnunk kell, hogy egészséges esetben kellő mennyiségű agresszió mindannyiukban megtalálható. Szükségünk van rá, hogy akár a csoportunk érdekeit képviselhessük általa, olykor kifejezzük vele. De szükségünk van rá azért is, mert erejével önmagunk védelmét is szolgáljuk. Az persze azonban, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon nyilvánul meg az indulat és ki vagy mi ellen irányul.  Ezt befolyásolják az életkori sajátosságok, a nevelési minta és a környezeti hatások egyaránt.

Tehát hangsúlyozni kell, hogy nem minden agresszió negatív jellegű! A nevelés egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy a gyermek agresszív megnyilvánulásait az ú.n. antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa. Vagyis az egyén olyan módon fejezhesse ki az ellenérzéseit, ami az adott társadalom számára elfogadható és nem elutasított viselkedés.

Nézzük most át röviden, milyen fejlődési szakaszokon halad át az agresszív viselkedés, míg szociálisan elfogadhatóvá válik, ill. milyen minőségi átalakulásokat tapasztalunk a jelenség esetében különböző életkorokban!

Az első agresszív megnyilvánulási forma, amely csecsemőkortól az óvodáskor végéig, sőt olykor iskoláskorban is megfigyelhető az ú.n. nyílt, vagy fizikai agresszió, a másik bántalmazására irányuló viselkedés. Ilyenkor, ha a gyereket frusztráció éri azonnal nekimegy a társának, vagy a felnőttnek és megüti, megharapja, bántja őt. Viselkedését, kitörését megfigyelve látható, hogy indulatai szabályozására nem képes és leállítani nagyon nehéz ilyenkor cselekvését. Dühét úgy vezeti le, hogy a másikat ütlegeli. Tapasztalhatjuk, hogy sokszor csak a társa bántalmazása után tudja végiggondolni cselekedete súlyát, ill. annak következményeit.

Egészséges esetben is hosszú idő és következetes visszajelzési folyamat eredménye lesz az majd, amikor már a gyerek megtanulja indulatait kontrollálni, azokon uralkodni, amikor már megérti, hogy sérelmeit nem célszerű ebben a formában kifejezni, ill. megtorolni. Persze tudjuk, hogy vannak gyerekek, sőt felnőttek is, akik ezen a szinten sohasem tudnak túljutni, a bántalmazás az egyetlen konfliktus megoldási forma számukra, és sokszor tehetetlenségükben mást alkalmazni nem is képesek. A viselkedésük hatása is sokszor azonban annyira erős, hogy a bántalmazó szülők elhiszik a fizikai büntetés, az ezt követő szorongás és félelem valóban kioltja a hibásnak tartott cselekvést.

A fizikai agressziónál fejlettebb, vagy proszociálisabb viselkedési forma, amit az óvoda középső és nagy csoportjában már gyakrabban tapasztalunk az a jelenség, amikor a gyerekek már nem a társukat bántják, hanem a hozzájuk tartozó tárgyakat. Példaként említem: a gyerek belerúg társának építményébe, amit az hosszasan alkotott, vagy a reggel behozott kisautóját töri szét, esetleg tünteti el. Fájdalmat, kétségbeesést okoz így is, sőt sírásra is készteti a másikat, de ezt már nem nyílt bántalmazással éri el, hanem annak rejtettebb módjával. Agresszió ez is, de a fájdalom már nem testi jellegű, hanem a másik lelke szenved tőle.

A harmadik, leginkább elfogadott agressziv kifejezési forma az ú.n. verbális agresszív megnyilvánulás. Ez is számtalan alakzatot ölthet a káromkodástól egészen a kultúrált vitatkozás formájáig. A lényeg ennél a jelenségnél is az, hogy kifejeződik egyfajta önérvényesítési törekvés, de az talán szocializáltabb formában történik / pl. az igazam kimondom, ne hagyom magam, megvédem magam, nemet tudok mondani, stb /, ill. a másik megbántását már fizikai attrocitás nélkül teszem, /pl. gúnnyal, iróniával, kinevetéssel, szóbeli megalázással – korábbi tapasztalatoktól, kulturális szokásoktól függően/. Megfigyelhető már óvodáskorban ennek is ártó hatása pl. akkor, amikor a gyerekek egymás heccelésével,  vagy a káröröm nyilvánításával rekesztik ki egymást a közösségből.

Próbáljuk meg azokat az oki tényezőket felderíteni, amelyek a túlzott agresszió kiváltásában döntő jelentőségűek lehetnek!

Mielőtt azonban erre rátérnénk nagyon fontos kérdést kell tisztáznunk! A gyermekkori viselkedési zavarokról – így az agresszióról is – tudnunk kell, hogy azok nem mások, mint a gyermek pszichés állapotának tükröződései. Úgy is mondhatnánk egyfajta, speciális tüneti megnyilvánulás. E szerint sok esetben a gyerek agresszív viselkedése során nem tesz mást, mint „vészjelzést” sugároz a környezetének arra vonatkozóan, hogy bajban van.

Bajban van, mert pl. a  környezete nem kellően bánik vele- nem szeretik eléggé, vagy éppen túlzottan féltik. Talán az oviban nem érzi jól magát még és  beilleszkedni képtelen a csoportba, vagy a megfogalmazhatatlan feszültségeitől érzi rosszul magát, vagy még nem tanulta meg elviselni a kudarcait, esetleg éppen valami más, felderítetlen ok húzódik a háttérben. Mindenesetre azt látjuk, hogy verekszik, hogy indulatos és nehéz szót érteni vele gyereknek, felnőttnek egyaránt. Meggyőződésem, hogy viselkedési zavarával jelez valamit. Ezt azért tartottam hangsúlyosan kiemelni, mert tapasztalataim szerint a helyes cselekvés kialakításához sokszor téves úton halad a felnőtt, ha  csak a látható korrigálására törekszik. Kevés az, ha csak megmondjuk mit szabad és mit nem, vagy éppen büntetjük az elkerülendőt. Az érdemi megoldáshoz szükség van arra is, hogy az eltérő viselkedés oki hátterére is rálássunk. De vajon az óvónő feladata-e, hogy ezt a kutató-detektív munkát elvégezze? Véleményem szerint bizonyos határokon belül igen. Ahhoz ugyanis, hogy a gyermeken, családon szükség esetén más szakember segíteni tudjon, elengedhetetlen az a rengeteg információ, ami csak az óvónő birtokában lehet. Sőt a megelőző munka érdemi része is ráhárul, hiszen egy-egy tünet megszületésének, ill. stabilizálódásának ő az első szemtanúja. Hihetelen fontos és felelősségteljes a munkája, hiszen időben kell észrevenni azt, ami eltér a normától, s amiből a későbbiekben esetleg viselkedési zavar lesz, vagy éppen betegséggé alakul.

A gyerekkel való minden napi együttlétről, a különböző kritikus és normál esetben való megnyilatkozásokról, a cselekvésváltozások tendenciáinak nyomon követéséről, ill. az ezekről szerzett tapasztalatokról csak az óvónő rendelkezik. Pszichológusként én azt vallom, hogy ebben az életkorban bármilyen terápiás megközelítés csak a pedagógus munkájával és benyomásaivalal kiegészítve lehet érvényes és hatékony.

Tehát most nézzük át, hogy a nehezen kezelhető, vagy éppen kezelhetetlen agresszív viselkedésnek milyen háttértényezői vannak.

Mindenekelőtt nagyon lényeges elkülöníteni, hogy egy destruktív megnyilvánulásnak organikus háttere van -e, vagy a környezeti hatások azok, melyek kiváltásában elsődleges szerepet játszanak. Leegyszerűsítve: meg kell tudnunk, hogy a zavar mögött „betegség” húzódik-e meg – pl. POS -, vagy csupán „rosszassággal” állunk-e szemben.

Milyen kérdéseket tegyen fel az óvónő? Egyáltalán feltehet-e kérdéseket az óvónő a szülőknek? Véleményem szerint mindenképpen. De előre számolni kell azzal, hogy egy viselkedés zavar visszajelzése egyik szülőnek sem esik túl jól, sőt!  Sokszor az is előfordulhat, hogy akkor hallja először: baj van a gyerekkel, más mint a többi! Mégis vállaljuk fel ezt a nehéz feladatot, mindenképpen kérdezzünk, de ne faggatódzunk, hanem inkább beszélgetést kezdeményezzünk! Próbáljuk meggyőzni őket hogy a gyermek jobb megismerése érdekében tesszük ezt, és nem pusztán a kutakodó kíváncsiság vezet bennünket!

Mindezt persze kellemes, elfogadó stílussal, a segítő szándékunkat direkt megfogalmazva, vagy sugallva tegyük. Érdemes minden egyes kérdéskör előtt megindokolni azt, miért is lényeges számunkra a várt információ, a szülő ezáltal is érezze megértési szándékunkat, empátiánkat helyzetével kapcsolatban.

Ha azonban minden igyekezetünk ellenére rossz néven veszi anya-apa közeledésünket, akkor azt nyilván nem erőltethetjük – bár maga az elutasítás ténye lesz ezáltal árulkodó jel rájuk vonatkozóan.

Sose adjuk fel azonban a próbálkozásunkat akkor, ha a gyereknél érthetetlen rendellenességeket, vagy problémákat tapasztalunk! Mindig jelezzük a gondokat a szülő felé, de számoljunk azzal is, hogy joga van eldönteni, az adott problémával foglalkozik-e vagy sem, változtatásra indítja-e őt vagy sem. Természetesen a szülőé a teljes felelősség a gyermekével kapcsolatban, de nekünk szakmai kötelességünk megszólalni akkor, ha baj van. Még akkor is szólnunk kell, ha tudjuk süket fülekre talál jelzésünk. A ránk bízott gyerek érdeke kívánja a megszólalást!

Az óvónő első kérdései a  fejlődéslélektani területeket ölelje fel; mozgás, étkezés, hangulati állapotok, esetleg kórházi történések, stb vonatkozásában. Ha akár a fejlődési ütemben, akár az élettani vonatkozásokban gyanús jeleket vél felismerni, mindenképpen konzultáljon a gyermeket jól ismerő védőnővel, ill. az óvoda orvosával.

Ezek után a családi viszonylatokat kell megismernie. Fontos információ, hogy az óvódás csonka családban él-e, vagy sem, s ha igen az elvált szülővel, nagyszülőkkel milyen formában, gyakorisággal tart kapcsolatot. Ebben az életkorban ez rendkívül lényeges emócionális fejlődése szempontjából éppen úgy, mint a mintakövetés, vagy  az identifikáció kérdésében. Érdemes tudni azt is, hogy családi állapotukban beállt-e valamilyen változás vagy sem az utóbbi időben– pl. kistestvér születése, nagyszülő elhalálozása, költözés, stb. Ezeknek az adatoknak azért van nagy jelentősége többek között, mert óvodáskori sajátosság, hogy mindenfajta stabilitás megbomlása feszültséget indukál még a legkiegyensúlyozottabbnak tűnő gyerek esetében is.

A gyerek és a család megismerése szempontjából lényeges megkérdezni, hogy vajon melyik szülő hasonlított vagy hasonlít jelenleg is temperamentumában óvodásunkra. Tudjuk ugyanis, hogy vannak olyan karaktervonások, személyiség tulajdonságok, amik átöröklődnek valamelyik szülőről. Egyébként már ennek puszta felismerése is sokszor hozzásegíti az addig elutasító szülő elfogadóbbá tételét. Fontos, hogy az óvónő megtudja milyen a család nevelési stílusa, mennyire következetesek kritikus helyzetek megoldásakor, mennyire van összhangban a két szülő a büntetések-jutalmazások alkalmazásában és „kiszabásában”, ill. van-e a családban valaki, aki félelmet szorongást vált ki a gyerekből, akitől tartania kell.

Érdemes firtatni a gyermek otthoni szokásait, hogyan reagál pl. a frusztrációra, otthoni kudarc tűrése pl. milyen hőfokú. Ez utóbbi jelenségek azokhoz a

tapasztalatokhoz adhatnak kiegészítést, amik az óvodai viselkedésétől esetleg eltérőek. Sok olyan gyerekkel találkozunk ugyanis, akikről a szülő beszámolója csupa pozitiv tulajdonságokat említ, míg az óvónő benyomásai éppen az ellenkezőt sejtetik. De a helyzet megfordítva is igaz lehet: egy otthon verekedős „rosszcsont”-nak az oviban lehet hogy a hangját sem hallják egész nap, mert olyan rendesen viselkedik. Erre a diszkrepanciára, eltérésre azonban nagyon fontos odafigyelnünk és a szülőkkel megbeszélnünk. Kérdezzünk rá arra is szinte minden esetben, ha erre vonatkozóan nincsen információnk, hogy a 3 éves kor körüli dacreakciók hogyan zajlottak le, milyen érdemi leszerelési technikákat tudtak alkalmazni a szülők. Túlzottan én-központú gyermeknél az elsősorban „ki nevel kit” kérdés sokszor elgondolkoztatja az anyukákat és apukákat.

A fent említett témákon túl még számtalan felvetheő a szülőkkel folytatott beszélgetések során, amiket nyilván az aktuális helyzetek indukálnak. Azonban nagyon fontos, hogy az agresszív gyerekek esetében fokozottan figyeljünk oda a pozitiv visszajelzésekre is! Ne csak panaszkodjunk, ne csak szidjuk őket, hanem  az örömteli cselekvést, vagy gesztust is vegyük észre, tegyük szóvá, jutalmazzuk. Adjunk hangsúlyt ezeknek a csoport előtt éppenúgy, mint a szülők előtt. A változás irányát csak ezzel az eszközzel, a dicsérettel mutathatjuk meg; mit várunk el tőle és milyenné szeretnénk, ha válna.

Agressziós magatartási formák sajnos számos betegséghez kötődnek, azok tüneteiként jelennek meg.

Az organikus okok közül néhányat említsünk me.

A manapság a legtöbbet emlegetett jelenség az ú.n. pszicho-organikus-szindróma. Ezt a kórképet már óvódáskorban diagnosztizálhatják pszichiáterek, mivel jellemző tüneti megnyilvánulásai a korai életszakasztól kezdve felismerhetőek. Ebben az esetben a gyerekek súlyos beilleszkedési zavarral küzdenek, a csoportban állandó feszültség jeleit tapasztalhatjuk náluk. Ennek következtében a foglalkozásokon csak pár percig tudnak résztvenni, állandó „készenlétben” telnek napjaik. Magas szorongás szintjük következtében mindenfajta gyermeki közeledést elutasítanak. Agresszívek társaikkal, amit a félelem motivál – a védekező agresszió jellemző rájuk. Érzelmeik nagyon végletesek – öröm megnyilvánulásaikkal éppenúgy fájdalmat okoznak, mint dühkitöréseikkel. Társaik többek között ezért is kerülik őket, a csoportban kiközösítettekké válhatnak. A szociális elszigetelődésük következtében azonban agressziójuk egyre fokozódik, s egy idő után már a szerető, biztonságot adó felnőtt közeledését is elhárítják. Magatartásukra az állandó vibrálás még a jellemző, amit erősít az a tény, hogy időjárási frontérzékenyek.

Rajtuk úgy segíthetünk, ha megfelelő szakemberhez irányítjuk őket, akik speciális terápiával oldják a bennük lévő szorongást, helyes érzelemkifejezésre

tanítják őket – szükség szerint kemoterápiával támogatva és elősegítve gyógyulásukat. A szülőkkel kapcsolatba kerülve értenünk kell, hogy ebben az esetben nem a nevelési hibák halmozódásáról beszélhetünk, hanem egy betegség megnyilvánulásáról. Természetesen a kritikus helyzetek sokasága miatt ekkor inkább fordulhatnak elő módszerbeli tévedések, csődök, de feladatunk most elsősorban a szülők megfelelő szakemberhez irányítása lesz, nem pedig a kudarcok boncolgatása, a bűntudatukkal való foglalkozás.

Az organikus hátterü agresszív megnyilvánulások közül még egy jelenségcsoportot emelnék ki, ami látszólag nem is tűnik agressziónak, mégis annak kell tekintenünk. Ez a csoport az ú.n. pszichoszomatikus betegségek csoportja. A kórkép azt jelzi, hogy alapvetően pszichogén eredetű problémával állunk szemben, ahol a szervi rendellenesség, vagy zavar jelzi a bajt. Sokszor az orvosi kivizsgálások rendre negatív eredménnyel zárulnak, mégis a gyerek fejfájásról, hasfájásról és egyéb tünetekről panaszkodik. Látszólag egészséges, mégis a „lelke fáj”, s ezt jelzi a szervezete. Egyes kutatók ezt a betegségcsoportot úgy is számontartják, mint agresszív megjelenési formát. Ebben az esetben a feszültség azonban nem a külvilág felé irányul, hanem befelé fordul, az egyénre hat ártalmasan.

Autoagressziónak nevezzük tehát ezt a jelenséget, amikor az indulati kitörésre valamilyen oknál fogva nincsen módja a gyereknek. Ez az ok lehet pl. az, amikor a nevelés hatására kénytelen elnyomni agreszióját ; otthon mindig kedves jó gyerekként kell viselkednie, ellenkeznie a felnőttekkel szigorúan tilos. A testvéreknek verekedni egymással nem szabad és tiltott az egymás ellen irányuló csúnya beszéd is. A különböző vitás helyzetekben természetesen felgyülemlő indulatok nem nyerhetnek levezetést, elfojtódnak. A negatív töltésű energia a szervezetben pang, az ellen irányul és pl. a hasfájás tünetében, vagy a körömrágásban, esetleg a hajtépésben nyer kivezető utat magának. Önmaga ellen fordítja az agressziót az a gyerek is, akit a csoportjában rendszeresen kudarc ér, akit kinevetnek, csúfolnak, vagy megszégyenítenek a többiek. Ez addig fokozódhat már, hogy a közösségben stabilan a perem helyzetre kerül és kellő biztonság hiánya nélkül már az ú.n. önérvényesítésre sem mer vállalkozni. Viselkedése, testtartása, játéka, érzelmi megnyilvánulásai egyaránt tükrözik: neki a csoportban rossz. Ez ellen semmit sem mer tenni, éppen ezért szenved tőle. A tünetek ekkor is vészjelek: bajban vagyok, segítsetek, mert egyedül vagyok, védtelen vagyok. Ezekre az elfojtott agresszióval élő gyerekekre a passzivitáson kívül az is jellemző, hogy önmagukban egyáltalán nem bíznak,  a kapcsolatfelvételektől félnek, ami a feladatvállalásukban éppenúgy meglátszik, mint bármely tevékenységükben.

Ők az ovodában a szófogadó, csendes, visszahúzódó, minden kérésnek eleget tevő, sokszor a társak célpontját képező gyerekek. A bűnbakok. Figyeljünk azonban oda rájuk is, hisezn ők éppen olyan bajban lehetnek, mint indulataikat nyíltan, olykor túlzott agresszióval vállaló társaik.

Milyen szülői bánásmódok, nevelői megoldások váltanak ki fokozott agressziót?

Az előzőekben láttuk, hogy a túlzottan tiltó nevelői attitüdnek pl. pszichoszomatikus betegség lehet a következménye. De a letiltás egyéb következményekkel is járhat. A gyermekcsoportban ugyanis gyakran megfigyelhető, hogy a gyerekek, akik otthon minden ellenvetés nélkül alkalmazkodnak a szülők által felállított szabályokhoz, az óvodában szinte a minimális adaptációra sem képesek. Amint kiszabadulnak a számukra sokszor érthetetlen és merev korlátok közül, szinte habzsolva élvezik keret nélkülinek hitt lehetőségeiket. Az eredeti célpont, valamint a lehetőség hiánya miatt indulataik máshol keresnek levezetést. Ezt a jelenséget agresszióátvitelnek nevezzük. Ilyenkor indokoltalanul bántják társaikat, direkt fájdalmat okoznak olyanoknak is, akikkel egyébként baráti kapcsolatban vannak, rombolják mások játékait, stb. S mindezt azért teszik, mert aki felé irányulnának negatív érzelmei, annak büntetésétől félnek, vagy éppen nem akar viszontfájdalmat okozni nekik – s egyben bűntudatot önmaguknak. Az agresszív töltés mindig a legkisebb ellenállás irányába fog hatni és sokszor azt bántja a gyerek leginkább, akinek megbocsájtó szeretetében egészen biztos. Ha számára az óvoda, az óvónő és a társai testesítik meg ezt a közeget, akkor ott válik indulatossá. Viszont, ha az óvodában érzi túl merevnek, szigorúnak a korlátokat, félelemkeltőnek a helyzetét, akkor ott jó gyerekként viselkedik és haza viszi az egész nap felhalmozott sérelmeit. Nyilván ez a jelenség a végletes megnyilvánulásokra érvényes elsősorban és bizonyos életkori, megértési szinthez kötött. /Bár, sokszor látunk anyukákat is az óvoda öltözőjében a gyerekével viaskodni pusztán azért, mert a munkahelyi gondjai vibrálnak még benne késő délután is. / Mi hát a megoldás? Talán a legoptimálisabbnak tűnik az a helyzet, amikor a gyerek mindig ott és olyan mértékben fejezheti ki érzéseit - ellenérzéseit, ahogy azt a szituáció megkívánja. Ne legyen szüksége arra, hogy érzelmeit tologassa egyik helyről a másikra, hanem félelem mentesen, megtanulva a helyes, elfogadott kifejezési formát közölhesse véleményét a világról. Tudjuk, hogy ezek a gyerekek nagyon sokszor behódolnak a csoport vagy családjuk elvárásainak. Ennek ismeretében számolnunk kell azzal, hogy várhatóan később gyakran „füllentővé” válnak majd, hogy az őszinteségre sokkal nehezebben tudjuk majd rábírni őket. Mindig azt mondják, amit a szüleik hallani akarnak tőlük. Ha a korai években megtanulják azt, hogy a büntetés elkerülése végett viselkedési taktikákat alakítanak ki, ha már ekkor megtanítjuk őket a feltétel nélküli alkalmazkodásra, ha soha nem lehet ellenvéleményük, vagy „elhallgató” gyerekekké válnak, vagy érzelmileg megközelíthetetlenné.

Az agresszió túlzott mértékű és túl erős megnyilvánulásait tapasztaljuk még azoknál a gyerekeknél is, akiknél a szülők következetlen nevelési módszereket alkalmaznak. Amikor egyszer lehetősége van a gyereknek megszegni a normákat, - hiszen azért nem szól senki, sőt ráhagyják, még kedves csínytevőként meg is mosolyogják - máskor viszont ugyanazért a cselekedetéért esetleg fizikailag büntetik is ez teljes mértékben elbizonytalanítja. Nem tudja mi a helyes és helytelen, hiszen annak visszajelzése sokszor a szülő türelmétől, hangulatától és nem a tevékenység objektivitásától függ. A gyerek labilis viszonyulása az értékekhez belső feszültséget eredményez, ami sokszor agresszióban jelenik meg. Ugyanezt a tendenciát látjuk akkor is, amikor a szülő valamilyen oknál fogva nem fogadja el, sőt elutasítja a gyerekét. / Ez nem mindig nyílt formában történik, bár sajnos ez is előfordul./ Nem tudatos mechanizmusról van szó, viszont a metakommunikációban állandóan kifejeződik, ha verbálisan nem is. Pl. Az anya azt mondja gyerekének: gyere ide kicsi szívem, hadd öleljelek meg! – ezt kommunikálhatja úgy is, hogy a szavakkal  hívja kislányát, viszont hangsúlyával, mozdulataival, mosoly nélküli arcával inkább elutasítja őt. Ismerjük azt a jelenséget: lehet úgy is ölelni, hogy a másiknak fájdalmat okozzon. Az érzelmek ambivalenciájáról van szó. Az elutasítás oka lehet pl. az, amikor fiút vártak és lány érkezett, vagy nem olyan szép és okos a gyerek, mint amilyenre számítottak, esetleg a fiú visszahúzódó, kicsit nyafogó és nem olyan vagány, ahogyan az apuka szeretné és még sorolhatnánk a példákat. Azt hangsúlyoznám, hogy a szülők sokszor elfojtják magukban ezt az érzést, de valamilyen módon, mint rejtett agresszió sugárzik a személyiségükből, gyerekükhöz való viszonyukból. Az anyai-apai elutasítás következtében a gyerek és a szülők között egy érzelmi szakadék alakul ki,  amit a felnőttek jeleznek is a gyerek felé: nem vagyunk veled megelégedve! Az el nem fogadás megélése itt is szorongást indukál, ami vagy kifelé fordított indulati megnyilvánulásban jelentkezik, vagy autoagresszióban. Óvatosan, elsősorban a gyerek érdekeit hangsúlyozva érdemes a konkrét kérdésről személyes beszélgetést kezdeményezni a szülőkkel. Az agresszió megjelenését tapasztaljuk akkor is, ha a gyerek az otthoni környezetében egyszerűen azt tanulja megí. a konfliktusok rendezésére nincs más módszer A szülői mintával azonosul ilyenkor a gyerek és csupán lemásolja azt, amire őt tanították. Verekszik, hiszen apja őt is, testvéreit is, anyut is üti, ha valami nem úgy megy, ahogy ő szerette volna. Miért lenne ez más az óvodában?

De agresszív akkor is a gyerek, ha otthon rendszeresen bántalmazzák. Az identifikációs folyamat során a bántás következtében kialakuló indulataitól csak úgy tud megszabadulni, ha azonosul az agresszív személlyel, az apával. Annak cselekedeteit lemásolja és máris feszültségmentesebbé válik.

Az agresszív viselkedés kialakulásának megértéséhez nagy segítséget találunk az ú.n. Schafer modellben, amit szintén Ranschburg tanárúr révén ismerhettünk meg. Ennek alapján a nevelői magatartást két dimenzióban ábrázolják: az egyik a gyerek testi-lelki mozgásszabadságára vonatkozik /korlátozás-engedékenység/, a másik dimenzió a nevelő emócionális viselkedését ábrázolja  /meleg-hideg jelzőkkel illetve azt/. Az így felállított kategóriákat természetesen nem lehet merev keretben tekintenünk, de hogy egy-egy szülőre alapvetően melyik lehet dominánsan érvényes az jól nyomonkövethető. A modell lényegegéből fakadóan a mi szempontunkból ahhoz is segítséget ad, hogy a különböző szülői légkörből kikerülő gyerekek érzelmi-viselkedésbeli karaktervonásait megérthessük.

A meleg-engedékeny attitüdre jellemző, hogy a szabályok mindig szükségszerü, rugalmas normákként vannak jelen. A gyerek próbálkozhat azok megszegésével, szigorú büntetésre nem kell akkor sem számítania. Gyakori konfliktuskezelési technika ezekben a családokban a megbeszélés, a megértés és megértettetés, vagyis a meggyőző érvelésre való törekvés. Ezek a gyerekek általában agresszívek, engedetlenek, hiszen otthon megengedhetik maguknak, a büntetéstől nem kell félniük. Állandóan törekszenek az önkifejezésre, nem hagyják magukat és a következetes nevelés hatására egy idő után indulati cselekvéseik bátor kiállássá, proszociális agresszióvá alakulnak át.

Egy másik nevelői magatartásforma a hideg-engedékeny attitüd elnevezést kapta. A szülő nyílt ellenszenvvel elutasítja a gyerekét és sokszor nem riad vissza a fizikai bántalmazástól sem. Úgy véli tekintélyét csak ezzel a módszerrel tudja elsősorban a külvilág felé igazolni. A gyerek magatartására a viszontagresszió lesz jellemző, ezt a szülő közönnyel, nemtörődömséggel, engedékenységgel veszi tudomásul. Kapcsolatukra már az óvodáskorban is jellemző, ami a későbbi életkorokban még szembetűnőbb, hogy bizalmatlanok egymáshoz és alapvetően rossznak mondható a szülő-gyerek viszonya.

A meleg-korlátozó attitüdre a túlszeretés, túlgondozás, túlóvás a jellemző. A szülő túlzó magatartásának gyökere a saját szorongásából, vagy a külső környezet elvárásaihoz való végletes igazodásból eredeztethető. A felnőtt ebben az esetben minden szabálytól való eltérést szigorúan büntet. Sokszor úgy teszi ezt, hogy bűntudatot keltsen aggódása, lelkiismeretfurdalással küszködjön a másik, úgyis mondhatjuk érzelmileg zsarolja gyermekét, környezetét. Ezek a gyerekek nyílt agresszóra viszont sohasem vetemednek, ennek következtében viszont erős szorongástól szenvednek /ld. pszichoszomatikus zavarok/. Viselkedésük csoportjukban mindig komformista, igazodó magatartás, jó gyerekek benyomását keltik, akik kevésbé kreatívak, visszahúzódóak.

És végül szólnunk kell a hideg-korlátozó attitüdről, amely szintén igen gyakran megfigyelhető óvódások szüleinél. Jellemző erre a szülő-gyerek kapcsolatra, hogy a felnőtt igen súlyos büntetések alkalmaz szabályszegés esetén, de a gyereknek nem áll módjában ezt semmilyen szinten viszonoznia felé. Az indulatok elfojtásra kerülnek, a gyerek lelkét-testét betegítik meg, esetleg indulatáttétel formájában egy megengedőbb közegben kerülnek levezetésre. Gyakran tapasztaljuk az én-ellen fordított destruktív megnyilvánulásokat is /kicsiknél negatív énkép, feladatoktól való rettegés, önértékelési zavar; idősebbeknél öncsonkítás, öngyilkosságra való hajlam formájában, stb./.

Számos oka lehet még az agresszív viselkedés kialakulásának, de talán a jellemző háttértényezőkre sikerült rávilágítanunk. Még egyszer azonban hangsúlyoznám: minden egyes viselkedési megnyilvánulást úgy kell tekintenünk, mint egy vészjelzést. A gyerek tünetével tükröt tart a környezetének: bajban vagyok! Figyeljünk arra is, hogy minden rendellenesség mögött a meghúzódó okot vegyük észre, ill. ha súlyosabb problémát feltételezünk, akkor annak felderítését szakemberre kell bíznunk! Nem mindegy, hogy csupán elneveléssel, rosszasággal állunk szemben, vagy pedig egy betegség tünetével. A segítségnyújtásban más-más utat kell választanunk, de mindkét esetben az elfogadást, támogatást kell szemünk előtt tartani.

Milyen agressziót kiváltó frusztrációs helyzetekkel találkozik a gyerek az óvodában?

Mielőtt ezek közül néhányat sorra vennénk, tisztáznunk kell azt az alapvető kérdést, hogy frusztrációra szükség van-e egyáltalán?  Mikor járunk el helyesen, ha a nehézségektől mentesítjük a gyerek környezetét vagy sem? Ezekre a kérdésre egyértelmű a válasz: a frusztráció – akadályoztatás – optimális, vagyis éppen elégséges mennyisége és minősége elengedhetetlen feltétele a fejlődésnek. Ez a mennyiség és minőség a különböző életkorokban más és más, de „adagolása” a gyermek személyiségétől, toleranciájától is függ. Más szóval: helyesen járunk el akkor, ha nem felszedjük a gyerek elől az akadályokat, hanem megtanítjuk azok között eligazodni, közlekedni őt. Jelen vagyunk, segítjük, de nem mi oldjuk meg a problémát helyette. Csak így lesz képes arra, hogy a nehézségek elől ne megfutamodjon, hanem azok megoldására törekedjen, valamint képes legyen önmagában bízni, akkor is, ha egyedül marad.

Az óvodába kerülés első nagy próbatétele az, amikor az anyától el kell válnia a gyereknek. Óvónőnek, szülőnek rengeteg információval és tanulsággal szolgál ez a helyzet. Egyrészt az idegen személyhez való kapcsolódást hogyan vészeli át, a társak közeledésére milyen módon reagál, feltalálja-e magát ebben az igen különös helyzetben vagy sem. Ez mind mind új jel az anya számára. Ha az adaptáció nehezen sikerül, akkor milyen tiltakozási reakciói vannak, - a mi szempontunkból fontos – agresszívvá válik-e, vagy esetleg regrediál /visszacsúszik egy alacsonyabb emócionális fejlődési szintre/, depresszív lesz-e, vagy esetleg teljes közömbösen fogadja a helyzetet. Meggyőződésem, hogy egy kiegyensúlyozott anya-gyerek kapcsolatnál ebben az esetben az átmeneti agresszív tiltakozás is teljesen helyénvaló, ha az nem elhúzódó, ha nem a gyerek egész viselkedésre nyomja rá a bélyegét.

Nehezebb a helyzet a társakkal való kapcsolatkiépítésre. A csoportban új törvények léteznek, amik sokszor gyökeresen eltérnek a családban megszokottaktól. A játékokon osztozkodni kell, más is szeretne az óvónéni ölébe ülni, nem mindig csak ő teríthet meg, és akkor kell lefeküdni, amikor a dadusnéni megágyazott. Hiányzik a cumi, a mackó és nem mindenki olyan aranyos, mint a játszótéren. Vagyis frusztrációs helyzetek sorozatával találkozik, amit nem ő választott, amit ki kell bírni. Ahol elvárják, hogy jól viselkedjék, ne bántson másokat, de védje meg magát.

Nagyon nehéz helyzetek sorozata! Viszont mi tudjuk, hogy a sikeres szocializáció fontos állomásai, a személyiségfejlődés elhagyhatatlan lépcsői. Segítenünk kell őt, de hogyan? Például úgy, hogy ne legyen minden mindenkinek kötelező! Csak így tudjuk a gyerek autonómiáját biztosítani, feszültségeit fékentartani. Természetesen legyenek általános érvényű szabályok, de ha jól ismerjük a ránk bízott gyermekeket  tudni fogjuk kit mitől mentesíthetünk. Csínján kell bánnunk ebben az életkorban a kritikával is, hiszen nagyon érzékenyek, humorérzékük még nem eléggé fejlett. Sokszor a kedveskedő fricskát is gúnynak élik meg, ami esetleg ellenállóvá teheti őket. Bármilyen cselekvést rosszallunk, annak egyértelműen adjunk hangot, és mindig indokoljuk is meg azt. Ha számára érthetetlen a büntetés oka, akkor újra és újra előfordul a kerülendő viselkedés. Rendkívül fontos, hogy ne csak azokra a szituációkra reagáljunk, amik negatívak. Egyszer egy szorongó kisfiú azt mondta nekem: úgy szeretnék én is rossz lenni, mert akkor velem is játszana az óvónéni! Nyilván ő azt tapasztalta, hogy csak a hangosakat, verekedőseket veszik észre, hogy ezzel a viselkedéssel lehet csak felhívni magára a figyelmet. Tehát dicsérjünk is, ne tekintsük természetes viselkedésnek azt, ami jó, ami megfelel az elvárásainknak, mert a gyerekeknek a pozitiv visszajelzésekre is szükségük van. Sőt, lehet, hogy ezekből többet is tanulnak, mint a tiltásokból.

Most ismerkedjünk meg a tipikusan indulatos óvodás gyerekkel!

Jellemző rá az, hogy az óvodai közösségbe igen nehezen illeszthető be. Már az első alkalommal is akár a szülő, vagy a gyerekek ellen fordul, amint tisztázódik  számára: ezután ide fog tartozni. Jellemző lesz rá az érzelmi hullámzás, ami indulatba elsősorban akkor csap át, amikor nem ő lesz a középpontban, ha nem figyelnek úgy és annyian rá, ahogy ő szeretné. Fontos neki, hogy a csoportban, amikor ő akarja, sztár szerepben legyen, olykor bámulják őt. Mint ahogyan fentebb említettük, az óvodásokra igen jellemző, hogy indulataikon többé-kevésbé nehezen tudnak uralkodni, ő erre szinte egyáltalán nem képes. A nyugtatást, a segítséget durván elutasítja, csak a tiltakozás az, amely hatalmába keríti ilyenkor. Fontos, hogy értsük: valószínüleg magyarázatunk tartalma ekkor  nem ér el hozzá, azt nem is hallja, viszont megnyugtató viselkedésünk csillapíthatja dühét, elejét veheti egy későbbi ingerült kifakadásnak. Vagyis sohase utasítsuk őt durván rendre ilyenkor, hanem inkább hagyjuk magára néhány jó szó kíséretében, míg megnyugszik, vagy halkan beszéljünk hozzá. Tudnunk kell, ha bennünket is elragad az indulat, akkor vagy ő is hasonlóval fog erre reagálni. Előfordulhat, hogy látszólag behódol az elvárásainknak, de feszültsége ettől még nem csökken csak elfojtódik, vagy gyengébb társán nyer levezetést. Az indulatos gyerek hosszabb idő alatt tanulja meg azt is, hogy vágyai kielégülését késleltesse, eltolja. Azonnal akar mindent, s képtelen megérteni, hogy bizonyos helyzetekben nem juthat hozzá ahhoz, amit ő elképzelt. Ezek a szituációk is agressziók sorozatát indukálják, de következetes és egyértelmű módon való leszerelésük végül is eredményre fog vezetni. Fontos, hogy minden pozitív előrelépésnél dicsérjünk. Tudnunk kell, hogy az indulatos gyerek igazságérzete fokozottabban fejlett társainál. Mint ahogyan minden másra, így a valós vagy vélt sérelmekre is hiperérzékenyen reagál. Nehezebben viseli el és tűri a vesztést versenyhelyzetekben, a kudarcok elől pedig sokszor agresszíven elmenekül. Próbáljuk meg elérni az óvoda nagycsoportja végére, hogy ne mindig másokat okoljon azért, ha ő hibázik, hogy belássa és értse, hogy mit várunk el tőle, miben kell változnia és ehhez milyen módon tud eljutni. Érezze, tudja tehát, amikor ezt sikerül megvalósítania, legyőznie indulatait. Legyen fontos számára a csoport és az óvónő elismerése, dicsérete. Ha ennek az úgynevezett önkontroll funkciónak az első csíráit már ebben az életkorban le tudjuk rakni, akkor várhatóan tud mihez igazodni a későbbiekben is. Nagyon fontos  - mégegyszer hangsúlyoznám – ezeknél a problémás gyerekeknél is a dicséret, mert ez segíti őket ahhoz is, hogy az ú.n. önmagukról kialakított képet objektíven lássák, ne torzuljon az el a negatív énkép irányába. Ne csak azt tudja magáról, hogy miben rossz, hanem azt is, hogy miben jó, miben kiemelkedő a többiektől .

Milyen a hatékony büntetés- hatékony jutalmazás agresszív gyerekek esetében

Az agresszív gyerekek esetében bizony sokszor folyamodnak a szülők különböző büntetési formákhoz. De vajon melyik az igazi, ami leállítja a verekedést, tombolást, indulati reakciókat?