Szexuális viselkedés óvodáskorban

Óvodáskor, a nagy változások időszaka

A háromévestől hatéves korig terjedő időszakban igen fontos és szembeszökő változásokat észlelünk a gyermek fejlődésében, ami a képességeire, az érzelmeire, a világhoz való viszonyulására, a társas kapcsolataira, a személyekkel való kommunikációjára egyaránt vonatkozik.

Ugrásszerűen fejlődik önállósága, én-tudata, autonómia igénye. Mindent kipróbálna, és ezt már persze szinte mindig egyedül tenné. Egyre inkább látható az is, hogy a  szülők-felnőttek által  addig állandóan ismételgetett szabályok, normák beágyazódnak személyiségébe, tudja mi a helyes-helytelen, mi az amit nem tehet meg még akkor sem, ha a „büntető” személy nincs jelen a tiltott cselekvés elkövetésekor. Tudja mi a követendő szokásrendszer, cselekvéssor mondjuk az óvodában, nem kell azokat sem az óvónőknek, sem a szülőknek állandóan hangsúlyozni, szóvátenni. A cselekvések sora, az elvárások tehát interiorizálódnak, vagyis beépülnek.

Kognitiv, értelmi képessége is ugrásszerűen fejlődik, képessé válik az analizis-szintézis bonyolult műveleteit végrehajtani, az egocentrizmusától elvonatkoztatni és egyre inkább felfedezni az általános összefüggéseket. A képzeletét-fantáziáját már képes kordában tartani, el tudja választani mi az, ami a valósághoz közvetlenül hozzátartozik és mi az, ami csak a fejében született meg. A fantáziahazugságok egyre csökkennek, önmagát és a világot reális keretek között kezdi látni és érteni. Érzelmein több-kevesebb sikerrel ugyan, de megpróbál uralkodni, és az intenzív kitörtések óvodáskor vége felé már csökkenő tendenciát mutatnak.

Emócionális változás az is, hogy a félelem keltő tárgyak, személyek, helyzetek száma egyre csökken, bátran, önállóan képes szituációkba bevonódni, és motivációja egyre erősebb lesz a világ önálló felfedezéséért.

Mozgása – mind a finommotorikáját, mind a nagymozgásokat illetően - egyre kifinomultabb. Ez rajzában és egyéb manipulációt igénylő feladatokban is megfigyelhető /cipőfűzés, gombolkozás, stb/. Mind több lesz a sikerélménye a gyakorlás révén, ezáltal szivesen és sokat fog rajzolni, festegetni, alkotni. Észreveszi ő is, a környezete is, hogy már valóban azt jeleníti meg, amit szeretne, és a művei mások számára is felismerhetőek. Nagymozgása is sokat fejlődik, egyre ügyesebbé válik, ami szintén serkentőleg hat az újabb és újabb mozgások kivitelezésére.

Teljesítményének megítélésében már-már a belső megítélésre hagyatkozik, vagyis az úgynevezett önkontroll funkciók kialakulnak. Ezért ebben a korban egyre kevésbé van szüksége az óvónők vagy a szülők állandó visszajelzéseire, dicséretére, hiszen ő is tudja, hogy mondjuk a rajza szépnek, vagy kevésbé szépnek tűnik, egy mozgásos „produkciója” ügyesnek mondható-e, tehát kialakul személyiségében az úgynevezett belső ellenőrzés-kritika funkciója.

Társas kapcsolataiban az óvodások láthatóan ügyesebben „közlekednek”, személyiségüktől függően ugyan, de jól képesek alkalmazkodni a közösségi normákhoz. Barátokat választanak, kezdeményeznek, függetlenednek a felnőttektől, vagyis a kortársak között is biztonságban érzik magukat, ha nincs is jelen felügyelet.

A közösségben már szerepek alakulnak ki, barátságok szövődnek, ki-ki megtalálja helyét vagy egy páros –kapcsolatban, vagy éppen a közösség közepén az úgynevezett

„sztár”szerepben. A csoport jellemző légkörétől, az óvónő helyes „irányításától” függően érzik majd „csoporttagnak” vagy éppen peremhelyzetűnek magukat a közösségben.

S hogy miért fontos ez? Tudnunk kell, hogy az első közösségi élmény, az első családon kivüli valahova tartozás élménye, nagyon sokszor előrevetíti a későbbi, más kortársközösségben elfoglalt helyet is. Tehát az, hogy az első csoportba milyen módon sikerült a gyereknek beilleszkednie, meghatározója lehet az én-képnek, a később megerősődő önismeretnek is.

Figyelemreméltó azonban az a változás is óvodáskorban, ami ennek az írásnak a központi kérdése: a masculinitás-feminitás, vagyis a nemek szerinti viselkedés. A korai életkorban tapasztaljuk először erőteljesen: egyre inkább karakterizálódnak a fiús és a lányos magatartásminták.

Csecsemőkorban, és a korai kisgyermekkorban még elsősorban az öltözékük formái /szoknyát, vagy nadrágot hord-e a kicsi, van-e csat a hajában vagy sem/ ill. a jellemző színe alapján /hagyományos világoskék, rózsaszín öltözet/ tudják megkülönböztetni a felnőttek és a gyerekek egymást : fiú vagy kislány–e az, akit éppen látnak.

Viselkedésük, érdeklődésük, játékuk a csecsemőkorban, vagy a korai kisgyermekkorban a lány-fiú szerep szempontjából alig különbözik, vagy legalábbis kevésbé, mint a későbbiekben.

A kiscsoportos óvodásnak azonban már neme van, nemére jellemző jelet is választ sokszor és ez a fiússága-lányossága már szinte minden megnyilvánulásában, viselkedésében érzékelhető.

A nemek tipizalizálásával foglalkozó néhány elméleti megközelítés:

Szociálpszichológiai elméletek:

1.Freudisták:

A nemi szerep /a biológiai nemi szerep éppen úgy, mint a társadalmi nemi szerep/ kialakulása nézetük szerint, vagyis a lányos, vagy a fiús magatartás létrejötte és megnyilvánulása, és a nemi szereppel való azonosulás, ösztön jellegű.

A szexuális viselkedés fejlődésének erről a szakaszáról a dinamikus pszichológia egyik legkiemelkedőbb alakja, Erik Erikson  sajátos aspektusban beszél.

A viselkedési különbséget „behatoló” és „befogadó” magatartással jellemzi. A masculintásra, a fiús viselkedésre a behatoló viselkedés dominanciája a jellemző, a femininitásra,  a lányos viselkedésre a befogadás. A fiúk és a lányok mindennapi megnyilvánulásainak jellemzésére, a szexuális magatartására utaló kifejezésekkel írja le a nemekre jellemző karakterisztikus tulajdonságokat.

A fiúk a hódító, a zsákmányoló, a lányok inkább a befogadó-elfogadó szereppel azonosulnak már ebben az életkorban az analitikusok szerint. A freudistáknál a szexuális magatartásra utaló fogalmak használatának az az oka, hogy a pszichoanalizis az óvodáskorban bekövetkező változásokat a velünk született /szexuális/ energia, a libidó fejlődésének új állomásával magyarázza, vagyis megközelítésük szerint a libidó a genitáliákra helyeződik át ebben az életkorban

2. A kognitív fejlődés elmélete:

Megközelítésük szerint a nemi szerepek elsajátítása az általános kognitív fejlődés része, és a kognitiv-értelmi fejlődés szabályai szerint történik. A kognitiv fejlődés elmélete a nemi identitást a korai gyerekkor időszakára helyezi, és visszafordíthatatlannak tartja, ezekből vezeti le a nemmel kapcsolatos attitüdöket, vagyis a lányos-fiús viselkedés domináns jegyeit. A kognitív fejlődés megakadása esetén álláspontjuk szerint természetesen a nemi azonosság tudatában is elakadás történhet.

3.A társadalmi tanulás elmélete:

Szemléletük szerint a nemi identifikáció, a nemi szerep, és az ehhez fűződő magatartás a társadalmi tanulás eredménye, amely a társadalmi tanulás általános szabályai szerint megy végbe. Vagyis a társadalomba beilleszkedő ember a szocializáció folyamatában , a többi emberrel való kapcsolatában úgy fog viselkedni, ahogyan azt a korai kapcsolatai révén elsajátította családjában, kortársközösségében. Ennek a tapasztalásnak az eredménye révén törekszik majd arra, hogy a nemének megfelelő viselkedése megfeleljen a többiek vele szembeni elvárásának. A korai életszakaszban történt sérülés visszafordíthatatlan változásokat eredményezhet.

Mindhárom elmélet megegyezik abban, hogy az óvodáskor tapasztalatai, kiegyensúlyozott fejlődése rendkívüli jelentőséggel bír a személyiség alakulásában, így a nemi szerepek elsajátításának vonatkozásában. Az ekkor nyert tudás birtokában leszünk képesek arra, hogy mindannyian ismerjük mindkét nemre vonatkozó szabályokat, tehát nemcsak a saját nemünkre érvényeseket. Ezt utánzással és identifikációval – norma beépüléssel – érjük el alapvetően a családi és kortársi közösségi minta hatására.

Lányos  karaktervonások-fiús karaktervonások

A pszichológiai empirikus vizsgálatok amelyek a masculinitás-femininitás kérdéseivel is foglalkoznak megemlítik, hogy  sok egyéb vonás mellett két olyan különbség mutatható ki a nemek között, amelyek egyrészt rendkívül általánosnak tekinthetőek, másrészt a nemre jellemző karakter kialakulásában fontos szerepet játszanak.

Ranschburg Jenő fogalmait felhasználva az egyik ilyen különbség a fiúknál jól megfigyelhető és jellemző ütközés jelensége. Jellegzetesen fiús megnyilvánulásnak tartja, hogy a világ megismerése során, mind a személyekkel, mind a tárgyakkal ismétlődően és lendületesen testi kontaktusba kerülnek. Megállapítása szerint a megismerésnek ezt a módját veleszületett karakterisztikus jegyek és a fiúk fiús nevelése együttesen határozzák meg.

Tehát az ütköző viselkedés, mint megismerési forma  kialakulásáért és domináns masculin jegyként való meglétéért ősi, biológiai determináltság felel, másrészt az a társadalmi-családi kultúrkörnyezet, amely a kisfiúk nevelése során a hagyományos elveket képviseli. Az ütközés  során gyakorta előfordul az agresszió, a támadás is, ami ilyenkor nem más, mint a megismerés során felhalmozott negatív érzések, indulatok levezetési terepe, kivetülési formája.

A lányok általában kerülik az ütközéseket, náluk nem domináns karakter jegy még a korai időszakban sem. Ők a megismerési formák közül a szemlélődést és a verbalitást választják inkább előszeretettel. Óvodáskorban megfigyelhető – talán éppen ennek következtében -, hogy a lányok nagyobb szókinccsel rendelkeznek, választékosabban fejezik ki magukat kortárscsoportjukban éppenúgy, mint a felnőttek társaságában. A világ megismerése során, és a tapasztalatok gyűjtésében ők a szolidabb stratégiákat választják

Azonban az érzelmi megnyilvánulásaik során agressziójuk levezetésére is sor kerül természetesen, de erre inkább jellemzően a szóbeli kinyilatkoztatást formáját alkalmazzák, kevésbé a fizikai erőszakot /vitatkozás-veszekedés, esetleg érvelés/.

A lányok-fiúk között óvodáskorban megmutatkozó másik alapvető különbség a megfigyelések, vizsgálatok szerint az érdeklődési irányok eltérésében jelenik meg. A lányok elsősorban kortárs-felnőtt, vagyis személyorientáltak, a fiúk inkább tárgyak iránt érdeklődőek. Ez a szembetűnő különbség nemcsak játékaikban, szabadtevékenységükben látható, hanem például rajzaik szabad témaválasztásában is megfigyelhető. A rajzolásnál lényeges eltérés a két nem között az, hogy a lányoknál domináns az emberalak ábrázolás, a fiúknál a különböző technikai eszközök megjelenítése.

A játéktárgyak választása során, valamint a tevékenységük tematikájában is lényeges különbségeket láthatunk fiúk és lányok között már ebben az életkorban. Lányok a szerepjáték centrikusak, babázósak, fiúk a nagymozgásos, játékfegyveres, logikai tevékenységgel kapcsolatos cselekvéseket részesítik előnyben.

Milyen egyéb jellemző masculin-feminin viselkedési formák nyilvánulnak meg az óvodáskorban?

Karinthy Frigyes meghatározása szerint a csecsemők három fő feladatot látnak el a korai életszakaszban: esznek, alszanak, és hasonlítanak valakire. De ezeket sem egyformán teszik, mégis mélyreható egyéni különbségeket alig vehetünk észre közöttük.

A születés pillanatában észrevehető alapvető különbség: hogy lánynak, vagy fiúnak született a gyermek, az egyéb eltérések nagy része csak jóval később kerül felszínre.

A megfigyelések, kutatások is igazolják, hogy az első két évben nincs számottevő különbség a fiúk és a lányok viselkedésében. A kutatók-tudósok, akik a masculinitás-feminitás kérdésével foglalkoznak, lényegében egyetlen említésre méltó magatartásbeli különbségről számolnak be ebben az időszakban: a lányoknak nagyobb a hastáji érzékenysége, „hasfájósabbak”,  vagyis pici koruktól jobban igénylik a hastáji simogatást és a takarót, mint a fiúk.

A karakterjegyek differenciálódása azonban az életkor előrehaladtával egyre inkább szembeötlővé válik. Óvodáskorukat elérve már lényeges különbségeket látunk viselkedésükben, vagy is a gyerekek tisztán mutatják a hagyományos férfias és nőies tulajdonságokat.

Két- két és fél éves korában képes minden kisgyermek arra, hogy megnevezze a saját nemét. Tudja magáról, hogy a kisfiúkhoz vagy a kislányokhoz tartozik.  Ezt a fogalmat önmagára vonatkoztatva már sokszor hallotta, használni tudja, de a lényeget tekintve üres és bizonytalan cimkeként létezik.  Üres, mert nem tudja milyen karakterisztikus viselkedésformák kapcsolódnak hozzá. Ha erről kérdezzük a gyereket, akkor csak külső jegyek alapján differenciál, de azt is bizonytalanul teszi.  Labilis a címke azért is, mert a gyermek még nem tudja, hogy a nemi hovatartozása végleges és megfordíthatatlan. Előfordul még az is a korai életszakaszban, hogy a kicsik elirigyelve a másik szerepét felsóhajtanak: ha majd én fiú leszek, akkor…! Ha majd lány leszek, akkor…! A jelenség irreverzibilitásáról nincsenek meggyőződve, mágikus gondolkodásukba, a fogalom-jelenség értelmezésükbe a véglegesség megkérdőjeleződik.

Az óvodáskor elején azonban még elég gyakran tévednek a felnőttek nemének megítélésében is, nemcsak kortársaikéban.

A három éves gyerekek a nemek közötti különbség lényegét, az öltözködésben, ruházkodásban, hajviseletben látják, nem pedig a nemi szervek különbségében.

Az üres címke tartalommal történő feltöltését a felnőttek segítik, vagyis nevelési módszerekkel érik el a szülők, hogy az lényegi tulajdonságokkal telítődjék. Az óvodásokat azonban ezenkívül egyéb, számos külső hatás, egy sor tapasztalat segíti  a saját nemükről és a másik nemről való tudás megszerzésében. A hat éves kor táján a nemi identitás már azt jelenti, hogy a gyermek pontosan érti és tudja: biológiai neme végleges és megváltoztathatatlan, s magától értetődően vállalja önmagát ebből a szempontból. Az erről alkotott tudásának, vagyis a nemek közti különbségtétel pontosságának meglétét tükrözi az is, hogy nemcsak a külsődleges jegyek alapján különbözteti meg társait, hanem a gyakoribb-ismertebb keresztnevek alapján differenciálja nemi hovatartozás szerint a társait és a felnőtteket is.

A család elsődleges mintanyújtó szerepe a férfias-nőies viselkedés kialakításában

A legfontosabb tudást a gyerek a nemi identitásra vonatkozóan tehát a szülőktől kapja. Az otthoni együttlétek során a szülők mindennapi életét figyeli meg, s amellyel akarva-akaratlanul azonosítja magát. Az azonosulás folyamatát identifikációnak nevezzük.

A kislányok a nőies viselkedést részben az anyjuktól, a kisfiúk a férfias viselkedést részben az apjuktól tanulják meg a jelenség révén. A szülői mintán túl azonban számos külső hatás is segíti –vagy sajnos bizonytalanítja el – a nemekről, és az egymáshoz való viszonyukról szerzett ismeret kialakulását.  Tudjuk azonban azt, hogy az egészséges nemi identitás és magatartás feltételeit a teljes család képes a legjobban mintázni, közvetíteni, biztosítani. Ez minden más társaskapcsolatokhoz  szükséges tulajdonságra is igaz – a gyerek a szülőktől „lesi el” a barátkozási formákat, a társak felé irányuló gesztusokat, a felnőttek között zajló konfliktuskezelési technikákat,  az érzelmek kifejezésének formáit, és még számtalan viselkedési formát 

A gyerek számára a szülő az alapvető minta. Anyjától-apjától tanulja meg elsősorban, milyen szülőnek lenni, milyen értékrend szerint alakítják az életüket, milyen a szerep-feladatvállalás, s az ő fontossági sorrendjében milyen helyet foglal el a család. Figyeli, tanulmányozza és átéli a férfi-nő kapcsolatát. A fiú az apjától nemcsak a férfias tulajdonságokat lesi el, de a férfi családban játszott szerepét, munkájához való viszonyát,  kapcsolatait a családtagjaival is. Általánosságban kimondható, hogy a legtöbb fiú majd olyan apává, férjjé válik, mint amilyen az ő apja volt. Sőt egy amerikai kutatás azt is megpróbálta igazolni, hogy anyjunkhoz-apjunkhoz  hasonló karaktervonásokkal rendelkező férjet-feleséget választunk majd felnőttkorunkban.  Sokszor látható azonban, hogy szinte görcsösen más apává-anyává akarnak válni a fiatal felnőttek, mint amilyenek az ő szüleik voltak, pontosabban azokat a hibákat, sérelmeket nem akarják elkövetni, továbbadni a gyermekeiknek, amik annak idején őket érték. Ennek megvalósításához nagy fegyelemre, önkontrollra van szükség, és a férj-feleség következetes támogatására. De leginkább annak a tudására, ismeretére kell szert tenni, hogy alapvetően melyek azok a számára pozitív nevelési elvek, amik az ő életéből hiányoztak, s amik megvalósítására törekszik a gyerek nevelése során.

A gyermekek a nemi azonosságát, a fiú vagy lány mivoltát az első hat évben úgy ismeri fel tehát, hogy önkéntelenül is ellesi a közvetlen környezetében tapasztaltakat és beépíti azokat személyiségébe. Ebben az időszakban tanulja meg, hogy a két nem közül melyikhez tartozik, és azt is, hogy a nemi hovatartozás irreverzibilis, vagyis végleges és megfordíthatatlan. A korai időszakban kezdi el figyelni azt is, hogy tőle, mint fiútól, lánytól, a környezete milyen meghatározott tulajdonságokat, viselkedésformákat vár el. Optimális esetben erre rá is kérdez szüleitől, beszélgetést provokál, amire életkorának megfelelő választ is kap.

A gyereknek azonban nemcsak felismernie kell tudnia a nemi hovatartozását, de azt el is kell fogadnia. Az a gyerek, akiknek súlyos konfliktusai vannak szüleivel, és elutasítja az apjára-anyjára jellemző tulajdonságokat, komoly problémákkal áll szemben a nemi azonosság terén is. Előfordul az is, hogy a fiúgyermeknek nem az apjával, hanem az anyjával van elsősorban és kizárólagosan pozitív érzelmi kapcsolata, és a vele való túl szoros kötődés miatt inkább lányos, mint fiús viselkedést mutat. De az is gyakran tapasztalható, hogy az otthon látott és elutasított apai agresszív viselkedést viszi be az óvodai környezetébe a kisfiú vagy kislány. Ilyenkor erről mindig visszajelzést kell nyújtania az óvónőnek a szülők felé. Sokszor előfordul ugyanis, hogy ők ennek nyomait sem látják az otthoni környezetben, mivel ott a szorongás-félelem miatt behódol a gyerek a felnőttek elvárásainak.

A nemre vonatkozó viselkedési megnyilvánulásokat sem szabad merev személettel figyelnünk. Ha a szülő őszinte, nyitott kapcsolatban él gyermekével, akkor teljesen normálisnak fogja tartani, ha kisfia időnként „lányosan” viselkedik, pl. babával játszik. Számos pszichológiai vizsgálat igazolja már azt is, hogy azok a gyerekek, akik nyitottak a másik nem érdeklődési köre, és szemléletmódja irányában is, később is sokkal kreatívabbak, gondolkodásuk sokkal szabadabb és rugalmasabb lesz.

Lányok-fiúk játéka

A szerepjátékokban, éppenúgy, mint a szimbólikus játékokban a gyerek gondolkodik a világról, és a környezetéről. De a játékában kifejezésre jutnak vágyai, sőt a környezetéről alkotott véleménye is. Olyan érzések, gondolatok, amiket másképpen nem tudna megfogalmazni, úgy is mondhatjuk kijátssza magából örömét-bánatát, félelmeit-szorongását, de a világról megszerzett tudását is. A játék a gyerek számára alapvetően fontos cselekvés, hiszen a legtermészetesebb megnyilvánulási formája, ha tetszik: anyanyelve. De ha megfigyeljük őt, és ha jól látjuk tevékenységét, akkor saját tükrünkbe is nézünk. A szerepjátékban, ha ő választhat szerepet, mindig felnőttet jelenít meg, anyát, apát, izgalmas embereket. S hogy miért van ez? Mert a gyerek szeretne felnőtt lenni, vágyik erre a szerepkörre és arra is, hogy igazi nőként-férfiként jelenjen meg ott.

Amikor papás-mamást játszik: belebújik a bőrünkbe, és egyben tehát tükröt is tart elénk. Véleményéről, vágyairól beszél a játék során, átveszi a gesztusainkat, a szavainkat, agresszióinkat, szorongásainkat.

Tehát a játék fontos időtöltés is számára, nemcsak szórakozás, esetlegesen még az öngyógyításnak is eszköze. Klinikai tapasztalatokból tudjuk, hogy pl. indulatáttétel terepe is lehet a szerepjáték, amikor a szülők ellen irányuló negatív érzéseit ebben a formában fejezi ki, feszültségeit a játékon keresztül vezeti le.

 A fiúkra-lányokra jellemző viselkedési formákat mi felnőttek a mintanyújtáson túl a tárgyak közvetítése révén is tanítjuk. Irányítjuk őket azzal tudatosan-tudattalanul, hogy milyen játéktárgyakat, eszközöket választunk nekik, vagy veszünk ki éppen a kezükből, amikről azt gondoljuk nem nekik való, mert túl fiúsnak, vagy túl lányosnak ítéljük azokat. Mi tereljük őket azzal is, hogy mi iránt érdeklődjenek, vagyis a gyerekek már óvodáskorban sem az ösztöneik által vezérelten fordulnak egy-egy tevékenység felé. Mi felnőttek megpróbáljuk ezzel az orientálással elérni azt, hogy a legoptimálisabban, legrugalmasabban alkalmazkodjanak azokhoz a kulturális-társadalmi elvárásokhoz, amik évszázadok óta a férfias-nőies viselkedéssel kapcsolatosak.

A megfigyelések és a kisérleti vizsgálatok is egyértelműen igazolják, hogy ebben az életkorban a játékszerek közül a lányok elsősorban a babát választják, vagy a csoporton belül olyan tevékenységeket, amik az együttes-élmény kialakítását biztosítják. Jellemző rájuk az ezekhez kapcsolódó szerepjátékok kezdeményezése is /fodrász, orvos, stb/. A fiúk az autókat, fegyvereket választják játékeszközként. A mozgásos tevékenységek inkább kedveltek számukra, az ügyességi helyzetekben önmaguk kipróbálása, valamint azok a szituációk, ahol a fizikai erőfitogtatásra, kifejtésre módjuk nyílik

A szexualitás megnyilvánulása az óvodáskorban

A felnőttek általában úgy gondolják, hogy a gyerekek szexuális érdeklődése a serdülőkortól tekinthető elfogadhatónak és természetesnek. Sokan még napjainkban is megbotránkoznak, ha az óvodáskorú gyerekeknél találkoznak a szexuális érdeklődés jeleivel, kérdéseivel. Pedig nagyon is természetes és helyénvaló dologról van ekkor is szó!

Mert mi is történik ebben az életkorban a gyermekkori szexualitást illetően?  

Az én felfedezéséhez igen nagymértékben hozzájárul a saját test megismerése. A szülők, óvónők nagyon jól ismerik azt a jelenséget, hogy a három év körüli gyerek igen gyakran tanulmányozza, nézegeti magát a tükörben. Ilyenkor ismerkedik a testével éppenúgy, mint egyéb tulajdonságaival, képességeivel. Kipróbálja mennyire alkalmazkodik például teste az énje utasításainak. Karját emelgeti, nyelvét nyújtogatja és kiváncsian figyeli azt a változást, amit egy-egy mozdulat végrehajtása jelent. A fürdőkádban szintén nézegeti testét, behatóan vizsgálja, tapogatja magát. Ez teljesen természetes jelenség, nem szabad a szülőnek ettől megijednie, vagy tiltania!

De nemcsak önmagára lesz kiváncsi, hanem mások testének megismerése is izgatja, a sajátjával való összehasonlítás is intenzíven érdekli . Azonosságokat és különbségeket keres anyuban-apuban-testvérében-ismerősökben. Ebben az életkorban szeret leskelődni, másokat megfigyelni.  Mindez nem másért történik, mint önmaga tisztázása és meghatározása érdekében.

Egy idő után felfedezi azt a fontos jegyet, ami a saját neméhez való tartozását bizonyítja, és a másik nemtől elkülöníti. Ezután már e szempont mentén választja el a fiúkat és a lányokat.

Azonban nemcsak önmagáról akar minél többet tudni, hanem arra is törekszik, hogy minél több információt szerezzen be az ellenkező neműekről, és arról a bizonyos testrészükről /meglesi az oviban például, hogyan pisilnek a lányok-fiúk, öltözőben egymást figyelgetik/.

Az így nyert ismereteket egymás között a legnagyobb természetességgel osztják meg a gyerekek. Ha a szülőkkel is természetes, jó kapcsolatuk van, akkor a legegyszerűbb nyíltsággal kérdeznek a nemi különbségekről tőlük is. Azonban, ha azt tapasztalják, hogy a felnőttek szigorúan eltiltják ezektől a témaköröktől, és még kérdezni sem szabad a másik nemről, a nemiségről, a szexualitásról, akkor úgy fogják érezni, hogy valami rejtélyes, misztikus dolgot rejtegetnek előle, ezzel persze egyben tovább fokozzák az érdeklődésüket. A felnőttől ugyan nem fognak kérdezni, de egymás között annál inkább előtérbe helyeződik minden ezzel kapcsolatos felvetés. Jó-rossz-féligazságról beszélnek, amikkel nemcsak félrevezetik egymást, hanem egyre inkább eltávolódnak a felnőttektől, megrendül bennük a bizalmuk az intimitást tekintve mindenképpen.

Akkor jár el helyesen a szülő vagy óvónő, ha a gyerek kérdéseire éppenolyan kielégítő válaszokat ad, mint bármilyen más témakörre vonatkozókra. Sokszor tapasztalható, hogy a  szülő saját gátlása, szeméremérzete, intellektuális tanácstalansága akadályozza meg a megfelelő válaszadást például arra az alapkérdésre is, hogy „hogyan születik a kisbaba?”, vagy miért van a fiúknak az, ami a lányoknak nincsen. Fontos tehát, hogy a szülő eléggé tájékozott is legyen a gyerek életkori sajátosságait, érdeklődését illetően, „felkészült legyen a gyerekéből”, de önmaga esetleges korlátait, szorongását is ismerje és képes legyen azt legyőzni.

A szexuális kérdésekre vonatkozó válaszoknál az alábbi szabályokat kell figyelembe venni:

- a felnőtt merjen zavar nélkül beszélni róla. Fontos, hogy a gyerek ne úgy észlelje, mintha valami titkos dologra kérdezett volna rá. Érezze a szülő válaszából a természetességet, a megnyugtató biztonságot ebben a témakörben éppenúgy, mint más egyébben is. Ehhez tehát kettőjük között olyan kapcsolatnak kell lennie, ami az őszinteségen alapul.

- a szexualitás kérdéskörét csak akkor hozzuk szóba, ha a gyerek kérdezi. Vegyük figyelembe érdeklődésének irányultságát, érettségét, ne akarjuk korábban megválaszolni azokat, csak amikor benne a kérdés felmerül. Fontos szabály, ugyanúgy mint más esetben is, hogy ne válaszoljunk többre, mint amennyit kérdezett és arra reagáljunk, amiről kérdezett, ne másra. A túl sok magyarázattal elveszik a lényeg.

- mindig olyan választ kell adnia a szülőnek-felnőttnek, amit a gyerek megért. Ezt a törvényszerűséget, szabályt akkor tudja igazán jól a szülő alkalmazni, ha valóban ismeri a gyerek képességeit, érzelmeit. A válasznak ugyanakkor minden részében helytállónak és igaznak kell lennie.

A leglényegesebb kérdések persze azok, amik azt kutatják, hogy hogyan kerül a pici sejt az anyu hasába. A szexuális aktusra 3-6 éves korukban rákérdeznek már a gyerekek. Nagyon fontos  a biológiai folyamaton kívül a férfi-nő kapcsolat érzelmi oldalának kihangsúlyozása.

Persze, hogy mindez olyan természetesen és egyszerűen hangozzék, mint bármilyen más szülői válasz más,  korábbi kérdésre vonatkozóan. Fontos, hogy inkább a szülőktől szerezzen magyarázatot erről is, mint kortársaitól, vagy fantáziáját engedje szabadjára.

A szülés folyamatát sincs értelme eltitkolni a gyerek előtt, hiszen erről a témáról is sokat beszélnek egymással az ovisok. Számtalan, egyéb úton szerzett információja lehet erről a kérdésről is, amiket lehet rosszul értelmez, ha magára marad a megválaszolásukban. Jó, ha a szülő személyes élményeit is megosztja a gyerekkel, nemcsak általánosságban beszél erről, ezzel méginkább a természetességet, a hitelességet és a bizalmat erősíti benne.

Szexuális zavarok, vagy természetes megnyilvánulások?

Tudnunk kell gyermekeinkről, hogy óvodáskorukban a nemi szervük már örömforrásként szerepel. A gyerek, amikor felfedezi testét, akkor ezzel együtt természetesen felfedezi a nemi szervét is. Gyakran játszik is vele esetleg, mert ezt a tevékenységét kellemes érzés kiséri.  Fiúknál gyakori már óvodáskorban a merevedés is, bár természetesen ekkor még a teljes biológiai kielégülésig nem jutnak el. A nemi szervek tapintása, a velük való játszadozás következtében előálló pozitiv érzet és az ezt követő gyermekkori önkielégítés, vagy onánia tehát természetes jelenség, amit a szülőnek nem szabad szóvá tennie, durván megtiltania.

A klinikai tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a korai életszakaszban az önkielégítéssel kapcsolatos büntetések, vagy megszégyenítések következtében az egészséges szexuális fejlődés megakadhat, gátlások, torzulások fordulhatnak elő a felnőtti életben.

A szülőnek erre a jelenségre akkor kell figyelnie, ha az önkielégítés mértéktelenné válik, ha ezért a tevékenységért minden egyebet háttérbe szorít a gyerek. Ilyenkor gyakran elbújik a társai, a felnőttek elől, nem köti le a játék, a mozgásos tevékenységek, csak erre összpontosít, más nem is érdekli, csak az ilyen módon történő örömszerzés. Ez általában érzelmi kielégületlenség, görcsös örömkeresés jele, úgyhogy ilyen esetben ajánlatos szakemberhez fordulni. Elhanyagoló szülők gyerekeinél gyakran tapasztalt jelenséggel állunk szemben.

A gyermekkori szexualitáshoz tartozik a meztelenség jelensége is. Ezt a jelenséget is a kulturális szabályok tükrében kell vizsgálnunk. Vannak társadalmak, családok, ahol teljesen természetes és elfogadott dologról van szó. A mi kultúr környezetünkben általában az óvodás gyerekek már nem mutatkoznak meztelenül a családi környezetükön kívül eső személyek előtt, vagyis a természetes szeméremérzetük kialakul óvodáskor elejére. Erkölcsi tudatuk fejlődésének egyik jelentős állomása, hogy intimitásuk határait már ezáltal érzékelik.

A szülői meztelenségre vonatkozóan is hasonló elveknek kell érvényesülnie: vagyis szükségtelen és sokszor ártó is a túlzott titkolózás, de az öncélú pucérkodás is felesleges lehet a gyerek előtt. Nyilván ennek formáit, kereteit, szabadságfokát a családi hagyományok, a szülők szemlélete határozza meg, de bármilyen megnyilvánulásnál lényeges a gyerek életkori sajátosságainak előtérbe helyezése.

A pszichoszexuális fejlődés megakadásának számos oka lehet. A leggyakrabban előforduló ok: a kora gyerekkorban létrejött lelki sérülés, vagy traumatikus ingerhatás. Idesorolható például  valamilyen fontos kapcsolat megszakadása, szülő, vagy más,  közeli szeretett személy hirtelen és végleges elvesztése. Ez esetben az azonosulás folyamatában törés keletkezik, és előfordulhat, hogy helyettesítő személy hiányában az ellenkező nemű szülővel azonosul a gyerek.

Megemlítendő a fejlődési zavar további okaként a családon belüli gyermeki bántalmazás is, ami olyan súlyosságú traumatikus élményként rögzülhet kisgyermekkorban, hogy a későbbi szexuális fejlődést alapjaiban megzavarja.

Elhanyagoló szülők gyerekeinél a pszichoszexuális zavar háttérokaként feltételezhető a specifikus ingerlés hiánya. Ebben az esetben a szülő-gyerek kapcsolatában az ősi, elemi bizalom élmény hiányzik. Megfigyelhető ezeknek az élettörténetek elemzése során, hogy a gyerekek-felnőttek viselkedésében egy egész életen át tartó ingerigény, ingerkeresés lesz a jellemző, ami társul egyfajta személyiségéretlenséggel az életkortól függetlenül. Előfordulhat, hogy az ingerhiány rögzül, ebben az esetben igénye se lesz továbblépni, magasabb érzelmi-szexuális szintre fejlődni.

A nemi identitás súlyos zavaráról beszélünk, ha az egyén pszichológiai neme nem egyezik a biológiai nemével. A hatvanas évek végén figyeltek fel arra, hogy a transz szexuális hátterében gyermekkori problémák húzódhatnak meg. Lányosan viselkedő fiúknál gyakran előfordul, hogy a közvetlen környezetük már óvodáskorban nehezen viseli lányosságukat. Elsősorban az ütközéstől, a fiús mozgékonyságtól, az agressziótól való idegenkedés tartja vissza őket a fiútársaságtól. Csendesek, verbálisak, helyhez kötöttek. Sokszor homoszexuális jegynek itélik viselkedésüket, elhúzódnak tőlük fiútársaik. Óvodáskorúaknál még magasabb toleranciával kezelik őket mind a felnőttek, mind a kortársaik, elsősorban kisiskoláskorban szembesíti környezetük őket másságukkal. A háttérben genetikai jellemzőket éppúgy találhatunk, mint ellenazonosulást és alkati determináltságot.

A fiúsan viselkedő lányokkal kapcsolatban már az óvodáskorban is megengedőbb mind a felnőtti, mind a gyerek társadalom. Jellemző ezekre a kislányokra, hogy vonzzák a fiús ütközések, ugyanakkor idegenkednek a babázástól, nem szeretik a verbális túlsúlyú tevékenységeket. A háttérokok hasonlóak lehetnek az előbb felsoroltakhoz, vagyis lehet genetikai, alkati determináltság, vagy éppen a női-anyai minta hiánya, nyílt elutasítása, esetleg az apai mintával való azonosulás túlsúlya.

A megfigyelések alátámasztják, hogy kétségtelenül a kislányokat a társadalom toleranciája sokszor átsegíti a szerep zavarból adódó nehézségeken, a fiúknál azonban éppen az intolerancia okozhatja a probléma elmélyülését.

Az óvodáskorban jelentkező szexuális zavarokra a tapasztalatok alapján a szülők és az óvónők is kellő érzékenységgel reagálnak, tehát megteszik azokat a megfelelő lépéseket, amik a probléma megfelelő kezeléséhez szükségesek. Amennyiben azonban az óvónő elhanyagoló szülői magatartással, vagy éppen a probléma hárításával találkozik, mindenképpen a szülő meggyőzéséhez kell folyamodnia, illetve szakemberhez irányítani a családot.