Beszélgetés Laár Andrással

Pár perccel korábban érkezem és közben egyre csak azon töprengek: kit is várok én?

Ki az, aki most néhány pillanat múlva belép az ajtón? Ismerem Laár Andrást, mégis úgy érzem  csak néhány arcát láttam, karakteréből néhány felületes vonást, de azt a bonyolult, összetett Laárt, őt még nem ismerem.

Vajon az a Náti jön, akiről azt hallottam csak eddig: mindenki kedves cimborája?

Laár András a költő, a zenész? Laár, a buddhista pap és oktatató? Vagy az a KFT-s jóképű fiú? Ezt olvasom róla valamelyik interntesen portálon:

"Buddhista pap. Buddhista filozófiát és asztrológiát tanított a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Asztrológiát és javas létszemléletet tanít a Tejút Javasképzőben. A L'art pour l'art abszurd humort játszó társulat alapítója. 1996 óta a Tűzforrás, 1997 óta a Javasok és a Garaboncok, 2002 óta pedig a Tűzbálna zenekar tagja is. Az ősi hagyományt a mai korral összekötő szakrális zene megteremtésén munkálkodik, valamint az abszurd humor és a metafizikai szépség végső ellentéteit igyekszik önmagában minél szervesebben összefogni."

Első interjúvolóként kavarognak bennem a kérdések, meg a szokásos aggodalom: pszichológusként mit is keresek itt kezemben egy diktafonnal, belekontárkodva egy egészen más mesterségbe?!

Mielőtt elfutnék-kifutnék, még éppen időben nyílik az ajtó és András beviharzik a terembe. Tényleg olyan, mint akit a vihar kergetett be a belvárosi forgalomból. Amikor leül, először is a hatalmas szemeire leszek figyelmes, a tekintetére, ami már első pillanatban fogva tartja az enyémet a bemutatkozáskor. A második benyomásom az róla, hogy különleges és ritka tulajdonsággal rendelkezik ebben az érdemi kontaktusoktól mentes világunkban.

A figyelem képességével rendelkezik, figyel miközben válaszol, miközben kérdezek.

Ő valóban engem néz, értően-érzően figyel kifelé is, befelé is, jelen van, velem van. A szemén tükröződik, másképp nem is lenne értelme beszélni hitről, útkeresésről, találkozásokról, rejtelmekről.

A buddhizmus kezdettől fogva térítő vallás volt, de irányzatonként eltérő a felfogás arról, hogy a misszió milyen formában nyilvánulhat meg (el kell vinni másokhoz Buddha tanait, vagy maguktól jönnek Buddha tanaihoz?)

András, a keleti tanokkal hogyan és mikor kerültél kapcsolatba?

Nálam mind a két irány igaz, hozzám konkrétan eljöttek a tanok is, a Krisna tudatúak hozták el azokat, de én is kerestem a saját utamat.

A velük való találkozásunk előtt világi életet éltem, de tudtam, hogy van egy transzcendentális világ, mégis  mélyebben nem foglalkoztam vele, csak tudtam róla, érdekelt a keleti vallás, a spiritualitás

1985-ben történt, hogy Krisna tudatúak megkerestek. Megtudták baráti körből ugyanis, hogy érdeklődöm keleti tanok iránt, de nem nagyon, csak úgy, mert érdekesnek tartottam, amiket könyvekből olvastam. Meghallgattam őket, és figyeltem rájuk, de nagyon keményfejűeknek tűntek akkor, és úgy éreztem, kiszeleteltek egy dogmatikus interpretációt valami egészből, amivel engem meg akartak győzni.  Figyeltem őket, és nem tetszett, amit hallottam. Velük egyet nem értve, elmentem a buddhistákhoz, de oda már én mentem el, keresőként megnézni, hogy az milyen. És kaptam tőlük egy könyvet, ami borzasztóan tetszett. Vagyis én könyvekből kezdtem el megtanulni ezt az egészet, és aztán eljártam iskolába, aztán már rám is lett bizva tanítási feladat, és később már buddhista filozofiát is oktattam. Úgyhogy én kereső is vagyok, meg szerencsés is, akihez eljöttek a tanok. De valószinüleg mindenkinek az életében van egy ilyen konkrét megkeresés. Lehetőségek jönnek az életünkbe, amik közül választhatunk, dönthetünk arról, hogy melyiket érezzük magunkénak. Persze, ha egyáltalán akarunk választani bármit is.

A megkeresésről az is eszembejut, hogy  én annyira szerencsés vagyok,  mert hozzám még  a guru is eljött annak idején a hívei révén, a segítségükkel gyógyultam meg egy súlyos betegségből.

Mesélnél erről, hogyan is történt?

Barátaim már régóta voltak más vallási gyakorló közösségekből is. Volt egy barátom, aki jóga oktató. 2 évvel ezelőtt amikor nagyon beteg voltam,  nevezetesen porckorongsérvem volt,  és iszonyú kínok között fetrengtem az ágyban, ő meglátogatott barátságból. Beszélgettünk és otthagyott nálam egy könyvet, ami az egyik ősgurujuknak a könyve, az ő életéről szól, és nekem nagyon tetszett. 2-3 nap múlva felhívtam, hogy ezt elmondjam neki. A barátom talán másnap délután visszahívott telefonon azzal, hogy a közösségükben éppen  vallási gyakorlásukat tartják. Rituális énekeket énekelnek, imádkoznak, az úrhoz, meg a guruhoz, és ezt a szertartást most felajánlják nekem, hogy meggyógyuljak. És ez a barátom, effektív onnan az éneklés közben hívott fel, hogy András, ezt most érted éneklik. A telefonon hallgattam a szertartást, az éneket.

Tudod mi történt? Ehhez képest egy perc múlva meggyógyultam. Gyakorlatilag kiszálltam az ágyból úgy, hogy moccanni nem tudtam előtte. Se balra, se jobbra nem tudtam igazából előtte fordulni, de utána ki tudtam szállni az ágyból, és fennmaradtam. És azóta fennvagyok. Ez két éve történt. Teljesen meggyógyultam.

Nem lettem én kevésbé buddhista, de a tény az, hogy kénytelen voltam elmenni ahhoz a közösséghez, akik értem énekeltek, megköszönni a gyógyulást.. Ők akkor azt mondták, hogy nem is ők segítettek, hanem a guru, a guru. A guru, aki nem is volt ott, csak az ereje, ami megjelent az ő közösségükben. Aztán, amikor itt volt a guru, Swami Maheshwarananda  tábort  vezetni Magyarországon, "A jóga a mindennapi életben szisztéma" címmel,  akkor hozzá is elmentem megköszönni a gyógyulásomat. Nekem akkor tulajdonképpen csak ennyi volt a szándékom: hogy köszönetet mondjak neki. Igen ám, csak közben egy hétig tartott az a tábor, ahol a guru volt, és ott ragadtam. Minden, amit tanított, 100%-osan ült nálam. Egy olyan tanítást adott, amit a buddhista tanokkal, amiket én tanultam és tanitottam tökéletesen össze tudtam egyeztetni. Semmi idegen nem volt benne, annyi csak, hogy egy istenhivő vallás, személyes istenben hivő vallás, amit ő tanít.

Korábban kevésbé volt szimpatikus nekem ez a személyes isten-hit. Nem tudtam elfogadni, hogy valaki, aki mondjuk olyan mint én, uralkodik ezen az egészen. Nem tudtam elfogadni,  hogy van egy óriási univerzum annyi sok mindennel, sok-sok létformával és akkor egy pici,  emberszerű alakzat van a centrumban. Ez nekem nem tűnt szimpatikusnak. Azt gondoltam, hogy itt valami aránytévesztés van. A vele való találkozás után ma már másképp gondolom a személyes istenhitet. Ma már azt gondolom, hogy igenis képes egy ember olyan tudatállapotban lenni, ami univerzális. Ez megtapasztalható. Nem véletlenül írják a tanok, nem véletlenül mondják a keresztények is, hogy az isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Mert tulajdonképpen nem a vallás antropomorf, hanem igazából mi vagyunk teomorfok. Azt mondják: ember szereti emberszerűnek képzelni az istent, de nem úgy van, hanem maga az ember teomorf. Tényleg úgy nézünk ki, mint az isten.

A gyógyulásodra visszatérve, mi történt valójában ez alatt a perc alatt veled?

Ez alatt a perc alatt bebizonyosodott, hogy az a hit, amit követnek, az tökéletesen működik.

És bebizonyosodott a spirituális gyógyítás hatékonysága is, vagyis hogy egy tudat oda tud hatni egy másikra, és ezáltal az meg is tud az gyógyulni. A spirituális gyógyításban mindig is hittem, én magam is foglalkoztam vele, vagyis foglalkozom is vele.

Én 3 évig küszködtem ezzel a betegséggel, jógával, meditációval tartottam fenn magam, időnként rosszabb volt, időként jobb, de nem tudtam teljesen meggyógyulni. Az utolsó két hét alatt meg már semmilyen módon nem tudtam közel férkőzni én magam a problémához. Annyira fájt, hogy össze se tudtam szedni magam, nem tudtam meditálni rá, mert nem voltam alkalmas rá. A fájdalom annyira erős volt, hogy nem tudtam leküzdeni. Ott maradtam ezzel a helyzettel, szinte tehetetlenül, amikor a külső segítség megérkezett, ilyen formában.

Vadidegen 80 ember énekelt értem, a gyógyulásomért. El is pityeredtem.

Buddhizmus, hinduizmus, kereszténység...., Isten, Buddha, guru...Úgy tűnik, mintha Te mindenhívő lennél...

Igen, igen, én is úgy szoktam magamat hívni úgy egy éve, másféle éve, mindenhivő vagyok.

Rájöttem ugyanis arra az idők során, hogy az az érdekes a tanokban, hogy mindegyik pontosan a centrum felé mutat. Mindegy hogyan hívjuk, lehet így is, úgy is hívni, lehet megvilágosodott tudatnak hívni, hogyha a buddhizmus terminológiájával nézzük és lehet istennek hívni, hogyha keresztények vagyunk, lehet a legfelsőbb abszolutumnak hívni, vagy a guru képében megtestesült legtökéletesebbnek.

Mindegy hogyan hívjuk,  az az egy biztos, hogy a centrum az érdekes, nem pedig az, hogy milyen úton jut el az ember ebbe a centrumba.

Az életünk, az útjaink is rengeteg variánst feltételeznek. Különböző kulturális közegekből indulunk, különböző kulturális háttérrel rendelkezünk, tehát teljesen különböző módon közelítünk ugyanahhoz, ráadásul különböző időkben is. Személy szerint nekem mégis a buddhizmushoz van nagyon sok közöm. Ezt tanultam is, sőt annak idején tanítottam is, és a praxisát is végeztem hosszasan. Meditációt gyakorlok 1985-től  a mai napig, és emellett jógázom is.

Ezek szerint mindenki keresi a saját útját, csak nem biztos, hogy emberhez méltóan halad rajta és éli meg azt?

Hát mit csináljunk? Mindenki ott tart, ahol tud. Azt tudja előhozni magából, amit tud önmagáról és a világról.

Mi hat világban létezünk egyszerre: a Pokol világában, a Szomjúzó lelkek világában, az Állat világban, az Ember világban, a Titán világban és az Isten világban.

A szenvedéseink a Pokol világba, a vágyaink a Szomjúzó lelkek világába, az ösztöneink az Állatok világába tartoznak. Az Embert az emeli ezen világok fölé, hogy felismeri,  kapcsolatot kell teremteni az Ég és a Föld között. Az Ember az a lény, aki tud az Égről. A Titánok már oda tartanak, önmagukat meg akarják haladni és az Istenek pedig ott vannak.

Az emberben  lévő alkotó, teremtő erő isteni eredetű . Sajnos én azt látom, hogy hülyeség irányába vannak elterelve az emberek. Ez az utóbbi években nagyon erősen érződik, látszódik, de ez már régebb óta is így van. Addig visszamehetünk, amikor eljutott az ember ahhoz az abszurd gondolathoz, hogy nincs spiritualitás, hogy a világ létét teremtő nélkül kell magyarázni, amikor azt mondják alulról szerveződő rendszer a világ. De bármit lerakunk, abból sohasem lesz egy annál komplexebb valami, abból mindig csak a szétesés van. Lerakunk egy hegyet, piramist vagy bármit, az csak szétesni tud. Lerakok egy csomó homokot, abból sohasem szerveződik piramis. Minden konstrukció egy hierarchikus felső pontból ered lefelé, nem pedig fordítva. Tehát az, hogy eljutott az ember addig, hogy spirituális gyökér nélkül születik az anyag, ez már egy szándékos félrevezetés eredménye és képtelenség. Kapásból azt kell mondani, hogy az ember egy spirituális lény, így is úgy is, mindenképpen az, mindenki isteni lény. Még a legprimitívebb , legszerencsétlenebb, csak az élvezeteinek élő valaki is spirituális lény, hiszen üzennek neki az álmai, amit az isten használ arra, hogy mi okosabbak legyünk. Nem létezik a Földön ember, aki ne lenne spirituális. Előbb-utóbb ezt mindannyian megtapasztaljuk, felismerjük. Mindennek megvan a maga ideje. Megvan az ideje annak, hogy az ember a világi dolgokkal foglalkozzon, hogy családot alapítson, hogy a karrierjét építse, a helyét kialakítsa itt a világban és van egy bizonyos pont szerintem, ahol bizonyos életkor után erőteljesen a spritualitással kellene foglalkoznia. Már előbb is fontos arról tudni, csak van egy pont amikor azt kellene választania. Szerintem 50 éves kor után már biztosan ezzel  szükségszerű foglalkoznia az embereknek.

Mert az emberi létezésnek nincs értelme enélkül. Attól, hogy én valakit legyőzök, attól még semmi nincs, attól, hogy valamit megkapok, még attól sincs semmi, azt hogy most jól bekajálok, attól sincs semmi, azt hogy a tengerparton süttetem a hasamat, még attól sincs semmi, le vagyok barnulva, kellemesen elvagyok...és akkor mi van? Szóval ez, még mindig csak állathoz méltó élet. Ez még mindig csak magasabb értelem nélküli lét. Emberek rengeteget áldoznak arra, hogy  csak fizikai kielégülésük legyen. Ezt egy vaddisznó is meg tudja csinálni, ahhoz nem kell ember. A tengerparton zseniálisan heverésznek a fókák, ahhoz sem kell ember. Tehát az ember az ott kezdődik, ahol az egészben felfedezi, hogy ez egy sokkal magasabb játék, ez egy sors játék, ez egy tudat játék, és a tanulásról szól minden.

Magadat hogyan látod? Min szeretnél még változtatni magadban?

Szeretném a hibáimat minél inkább lecsökkenteni, és az erényeimet felnöveszteni. Én lustább vagyok annál, mint szeretnék lenni. És ez egy olyan dolog, ami engem zavar, mást talán nem annyira, de én érzem, hogy ideje lenne letenni a lustaságot. Meg néha bepöccenek, ami nem jó, mert a harag a legártóbb érzelem

Ilyenkor ezeken úgy dolgozom, hogy  szellemi-lelki gyakorlatok révén növelem a belső erőt és közben fékezem a túlsúlyokat, mert okom van arra, hogy most miért ne a kényelmes megoldást válasszam. Kevés az idő, és ami még hátra van, ki kell használni arra a hasznos tevékenységre, amit a magam feladatának érzek.

Produkálnom kell, nyomokat, útjelzőket hagynom, és a gyerekeimet is fel kell nevelnem.

Mondjuk 20 év múlva - persze ha megélem -  egy olyan ember szeretnék lenni,  aki  mindig elvégzi a feladatait, aki nyugodt és derűs és ki van már belőle irtva a türelmetlenség, és a harag. Tehát egy boldog, beérkezett , nyugodt, tiszta tudatú ember.

Ha 1985-ben nem történik ez a  találkozás - változás az életedben, akkor ma milyen ember lennél?

Lehet, hogy akkor már nem is élnék. Buddhizmus, meditáció és jóga nélkül valószínüleg már meghaltam volna. Elég sok zűrt csináltam volna, hogy be is verhették volna a fejemet, vagy akár fel is akaszthattam volna magam. Ehhez képest most kiegyensúlyozott és derűs vagyok Ma már szerintem nem is gondolnak engem olyan bogarasnak a kollégáim Toleráns emberekkel vagyok együtt, olyan művészemberekkel, akik eléggé elszálltak a maguk módján ahhoz, hogy elfogadjanak engem is olyannak, amilyen vagyok. Nemrég hallottam azt pédául, hogy Bornai Tibi, a KFT billentyűse nyilatkozta,  az én hatásomra kezdett el foglalkozni keleti tanokkal, sőt egy barátjával le is fordított egy Murti Krisna könyvet 6 év alatt. Tehát ilyen szempontból még azt is lehet mondani, hogy jó hatással  voltam rá.

Nemrégen eltemettem az egyik jó barátomat, és ahogyan telnek az évek egyre több a búcsú. Szeretném, ha beszélnél arról is, hogy a halálról hogyan gondolkodsz?

Én  nem hiszek abban, hogy az ember eltűnik a halállal. Sőt, ez nekem nem is kérdés. Vannak előző életeimből emlékeim. Sőt köztes létbeli emlékeim is vannak, a nem testben lévő létből. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a barátod,  amikor a temetés volt tudatosan tapasztalta azt ami történt: például hallotta a beszédet, érzékelte a gondolatokat. Most pedig a karmái után megy.  A karma szele az egy erős dolog, nagy vihar. Amit  egész életében csinált, az hajtja őt most egy további állapot felé és igazából, hogyha segíteni akarunk neki, mert lehet innen segíteni neki, akkor imádkozni kell érte. Nagyjából mindegy is, hogy milyen imát mondunk, mindegy is, hogy most istenhez imádkozunk, vagy a lét megnevezhetetlen centrumához, mert egy helyre mennek az imák: a Tudat centrumába. Tehát ha magadban csak jót kívánsz neki újra és újra, hogy a lehetőség szerint a legtisztább létformába kerüljön,  vagy a legnyugalmasabban, legboldogabban élje meg azt amit élnie kell, az biztos segít. Elmondom azt is, hogy van egy szertartás, amivel 49 napig szokták a buddhisták búcsúztatni a halottat. Minden este olvasnak egy fejezetet a tibeti Halottas könyvből, és így 49 napon át kisérik  őt.  A kezdetén odaszólitják, letesznek egy párnát , mondják: foglalj helyet, ezt a tanitást most neked adjuk. Én amikor anyukámnak csináltam, aki elhunyt, működött , de a 10 alkalom után azonban megszólalt bennem a hangja eléggé határozottan: "De kisfiam, én ezeket a tibeti dolgokat nem értem!" Akkor abbahagytam ezt a formát és átváltottam másra, gitároztam neki, meg magyarul mondtam magamban az imát, de igyekeztem, ugyanúgy végigcsináltam a 49 napot. És álomban megjelent, adott visszajelzést, hogy elérte őt.

És a szeretteinkkel találkozunk még valamilyen formában?

Határozottan az a véleményem, hogy igen, van újratalálkozás. Valamilyen formában van. Igazából ezek a kapcsolatok nem múlnak el. Az ami két lélek között van, különböző formákon túl is működik, és ráadásul mindenki között, mindenkivel van valami féle kapcsolódásunk. Akik pedig valamilyen módon vonzódnak egymáshoz, azok előbb-utóbb az életben is találkoznak, így vagy úgy. Vagy mint szülő, vagy mint testvér, vagy házastárs, vagy szerelem, vagy barát. Pl. Györgyikével, feleségemmel, voltunk valamelyik előző életünkben fiú barátok, haverok. Emlékszem rá. Úgyhogy bármi lehet, a nemünk  sem stabil, azt is változtatjuk. Én tuti hogy voltam már nő is. Nem is kell meditativ állapot a felidézéshez mindig, van egy-kettő olyan stabil emlék, ami mindig emlék lesz. És van olyan kép is, ami csak meditációs, vagy megváltozott tudatállapotban idézhető fel a tudattalanból.

Végezetül még azt mondja nekem András, lehet hogy én is voltam valamikor fiú, csak még nem jött elő ez az emlék-élmény. Talán valamikor mi is voltunk, leszünk ezek szerint jó cimborák? Haverok? Jó lenne, ha így lenne, én csak gazdagabb lennék általa.