vendégekről (részletek)

„A fegyelmezett

Sokan vannak. Főleg a férfiak körében találhatók, de a nők között is szép számmal akadnak. Ők azok, akik bármi történjék is velük nagyon ügyelnek viselkedésük szabályozására, ellenőrzésére. Ők azok, akiknek nem lehet meglesni érzelmeiket, őszinte reagálásaikat akkor, ha ők ezt nem akarják. A mozdulataikon, rezdüléseiken, mimikájukon való uralkodásuk -- úgy vélem -- egyfajta önvédelem is; "ha a titkaimat látod, már egy kicsit ismersz is", tartják ők erre óvatosan vigyáznak. [...]”

„A kétkedő

Ő az, aki azt tartja magáról, hogy egyáltalán nem hiszi, amit a horoszkópokból, vagy a tenyérjóslással foglalkozó szakkönyvekből kiolvas. Ennek ellenére mégis olvas. Ő az, aki távolról lesi a sátor körül zajló eseményeket és ő az, aki a kijövők arcába belebámul és keresi a tekinteteket. Ő az, aki fölényes megjegyzésekkel egészíti ki a hallottakat, érzékenyebbeknek lelombozza a hangulatát, jókedvét. De ő az, aki nagyon szeretné megfejteni a hívők titkainak eredetét is. Ő az, aki szeretne hinni, de kérdései, kételyei mindig visszarántják a kőkemény anyaföldre.

Ha bejönnek nagy ritkán a jósdába, beosonnak oda. Valószínűleg előtte alaposan körülvizslatnak ismerős, kolléga, szomszéd után kutatva. Gondolom, hogy a lelepleződés elkerülése végett van erre leginkább szükségük. Kíváncsiságuk kétkedésük ellenére mégis behajtja őket. Hitet remélnek? Keresnek? És találnak-e?

Néhányszor szembekerülök igazi kétkedőkkel. [...] Arra a típusú emberre hasonlít, aki soha nem érti meg a vicceket. Nem érti, mert a tényszerűségtől, a merev logikai kereséstől nem tud elszakadni, megszabadulni. [...]”

„A kereső-kutató

Ő az a típusú kliens, akire leginkább jellemző a kíváncsi nézelődés, vagyis a múltba, a jövőbe, a jelenbe való állandó ide-oda tekingetés az éltetője. Mindent, de mindent tudni akar. Ő az, aki a magazinokban legelőször a pszicho-teszteket bujja, ő az, aki ha kérdezel, biztos, hogy kapásból felsorol néhány asztrológiával vagy jógával foglalkozó könyvet is, azaz ő a kereső. Akárcsak egy kémikus részecskéire, atomjaira bontaná a világot, mert hiszi, hogy ezáltal a maga egészében is megismerheti azt. Minden titok tudójává szeretne válni és ehhez keresi a kulcsot -- rejtőzzön az el a mindennapok rohanó világában vagy éppen egy vásári búcsús sátrában, a jósdában.

A kereső típusú embert nem, vagy legalábbis nagyon nehéz becsapni. Kutatásai révén ugyanis rengeteg friss, naprakész információhoz jut pl. a misztikummal kapcsolatosan is. A kereső típusú emberek ezenkívül nagyon ügyesek is, mert rájuk jellemző az, hogy ugyanazt a kérdést képesek két-háromféle képen is feltenni; és ha a válasz egy kissé is eltérő, máris a lebukás veszélye fenyegeti a banyát. Ezekből következik, hogy a velük való foglalkozás -- legyen az jövendölés, vagy bármi egyéb --, rendkívüli koncentrációt igényel. A kereső-kutató ember egyik alaptulajdonsága tehát a fáradhatatlan kérdezés; nemcsak azt kérdezi meg, ami már nem természetes, hanem azt is, ami már nagyon nem természetes. [...]

[...] valamiféle kapaszkodókat keresnek önmaguk számára; talán más is egyetért velem abban, hogy ekkora tudásszomj láttán ez jutott eszembe. Küzdenek, hajtanak a tényleges tudás megszerzéséért, mert ők nem hinni, hanem pontosan tudni akarnak. Kérdéseikkel -- úgy érzem -- nem csinálnak mást, mint a misztikumot próbálják megsemmisíteni, a mágikus leplet eltüntetni. Más szavakkal: lerántják magukhoz a varázslatot, hogy kezelhetővé, használhatóvá váljék, és ezáltal beépüljön mindennapjainkba és gondolkodásunkba. [...]”

„A hívő

Ő az az ember, aki 2-3 órát is képes várni a bebocsáttatásért. Ő az, aki teljes figyelemmel koncentrál és aki minden hangsúlynak, mozdulatnak rendkívüli jelentőséget tulajdonít. Ő az, aki a hallottakra úgy támaszkodik majd, mint kőkemény támasztékokra. És ő az, aki a leginkább manipulálható, s amit a tisztességtelen jövendőmondók azonnal ki is használnak.

Idősek és fiatalok között egyaránt akad vak hívő. Szinte a maximális alázat jellemző rájuk. Mindent megtennének, hogy a "titkok birodalmába" bejussanak. Nemegyszer szégyenérzetem is támadt, amikor rajongó tekintetük találkozott az enyémmel; úgy tekintettek rám, mint aki valami távoli bolygóról érkezett a Jóság képviseletében. Ők azok, akik nem reagálnak az "összekacsintásra", vagyis ők azok, akik meggyőzhetetlenek arról, hogy játék is ez, nemcsak valóság. [...]”

„Az álarcos

Ő az, aki ugyan nem farsangi maskarában jelenik meg, de mégis láthatatlan maszkot hord az arcán. Játszik, szerepet alakít. Védekezik? Titkolni valója van? Vagy így alkalmazkodik könnyedebben? Ahány álarcos, annyi fajta válasz lehetséges ezekre a kérdésekre. A közös mindenesetre az bennük, hogy mások akarnak lenni, mint amik, talán jobbnak, talán különbnek akarnak látszani, de legalábbis nem annak, amilyenek. Ők azok, akik csak kínosan tudnak vigyorogni, ők azok, akik látványos távolságtartók, ők azok, akik félnek a természetes megnyilatkozástól, mert ők azok, akik viselkednek. Ők azok, akikről csak nagyon intim kapcsolataikban derül ki, hogy kik is valójában, milyen az igazi énjük. Ők azok, akik az emberek többsége előtt mindig megismerhetetlen és kiismerhetetlen idegenek maradnak. Hogy azért van-e erre szükségük, mert alapjában véve önmagukkal nincsenek jóban? Ezért keresnek egy számukra vonzóbbat, sikeresebbet? Lehetséges. A keresés-választás mechanizmusa jól ismert: egy viselkedést ellesnek, azt pontosan megtanulják (nem biztos, hogy tudatosan, akaratlagosan teszik ezt), majd a szerephez szükséges kellékekkel látják el önmagukat és előttünk, idegenek előtt már így tetszelegnek. A szerepalakítás azonban sokszor erőfeszítésükbe telik, koncentrációba, mert nemcsak arra kell figyelniük, ami alakítanak, hanem arra is, hogy a természetes, spontán megnyilvánulásaikat elfojtsák, azok elől elzárják a kapukat. Csak így tudják a lelepleződést elkerülni. Figyelik, kontrollálják gesztusaikat, vagyis ügyelnek arra, hogy álarcuk minden körülmények közt a helyén maradjon.

Van akihez már teljesen hozzánőtt a maszkja. Neki már nem kell görcsösen ügyelnie a szerepére, mert úgy tűnik, működik az magától is. Hogy neki már könnyebb lenne, hogy ő sikeresebb, lazább lenne? Látszólag igen, de legbelül mégsem. Belül ugyanis soha nincs csönd. Valami dörömböl állandóan a szabadulását kérve és ez nem más, mint a tényleges valója, az igazi énje. [...]”

„A gyerekek

Róluk írok talán a legszívesebben. A gyerekek igazán hűséges és hálás játszópartnereim voltak. A jósdát, mint egy mesebirodalombeli várat használták. Szerepek nélkül, tisztán, őszintén játszottak. Bekukucskáltak a leplek mögé, a jósgömb varázserejét próbálgatták, valamint a plüssmacska tűrőképességét. [...] Kicsit félve, szorongva érkeztek, majd amikor látták, hogy a banya rondasága mögött azért némi kedvesség is meghúzódik, feloldódtak. [...]

Jellemzően arról kérdeztek, hogy gazdagon fognak-e élni vagy sem, illetve hogy kell-e majd annyit és úgy dolgozniuk, mint most a szüleiknek. Azt gondolom, hogy nagyon jellegzetesek a kérdéseik mögött megbúvó vágyaik, igényeik ebben a teljesítmény-centrikus világunkban. [...]”

„A különösek

[...] A mutatványosokról szólok először. Tulajdonképpen kollégáim a vásárokban, búcsúkban. Kígyóbűvölő, fakír, tűznyelő és segédeik éppúgy felkerestek, mint a civil látogató. [...] Valószínűleg gyermekkorom emlékmaradványa az az ámulat, amivel a jövendölés közben is felnéztem rájuk. Reméltem, hogy a jóslás segítségével azért felderíthetek valami titokleleplező dolgot. De ez elmaradt -- talán természetesen is. [...] Éppolyan a kezük és a lelkük, mint bármelyikünké. Szorongást, érzelmeket rejtő, sikert és kudarcot takaró, találkozásokkal és álmokkal teli. [...]

Homoszexuálisok is megkerestek. Általában az azonos nemű baráttal, barátnővel érkeztek. Mindegyikük egyértelmű jelzésekkel hozta tudomásomra összetartozásukat. [...] a kapcsolatok szférája volt az a terület, ami elsősorban fontos volt számukra. Egyszer konkrétan a közös jövőjükre kérdeztek, máskor környezetük toleranciájára, tűrőképességére. [...]

Elmebetegeket is vonzott a jósdám. [...] Elnyertem a bizalmát [...] Észrevétlenül pszichoterápiás beszélgetéssé alakult át párbeszédünk. Fogódzókat, új megoldásokat kerestünk játékosan, mégis mindketten halálosan komolyan véve a mókát. Hosszú percek után, a kemény együttgondolkodás eredményeként hívőként távozott. Saját magában hívőként.

A konkurencia is megkeresett néhányszor, pl. így: "Na, azt mondja mán meg, igaz-e amit a Zsigának a Jolán kivetett tegnap a kártyábul?" [...]”